Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 26 (1981) (Pécs, 1982)

Történettudomány - Füzes Miklós: Az ismeretlen Batthyány. Batthyány Kázmér emlékiratainak sorsa

AZ ISMERETLEN BATTHYÁNY 143 tikávál. Egyik nap rettenthetetlen elleníele a kormánynak, másik nap bölcs védelmezője a legkevésbé liberális intézkedéseknek. Egyszer demokrata, másszor arisztokrata, sőt zsarnok jelleme függetlenségét a makacsságig viszi. Látszólag elfogadja mások jellemhibáit, ha azok az ő ügyét viszik előre. Kedvelte a kényelmet és a jó életet, nagy háztartást vitt és vacsorái kifogástalanok voltak. Bár esetenként nagyszerű adományokat juttatott a közintézményeknek, jelentéktelenebb dolgokban szűkmarkú volt és sohasem lehetett rábírni, hogy aláírjon valamit, amit nem ő tervezett, vagy nem tőle indült ki. A magánéletben elmés, szórakoztató és úriember volt; általában meg lehetett győzni valamiről, habár tartott attól, hogy a nyilvánosság előtt olyannak lássék, akinek könnyű fölébe kerekedni. Alapvetően arisztokratikus beállítottságú, habár senki, még Kossuth sem tett többet a demokratikus eszmékért Magyarországon, mint Széchenyi. De az ő demokratikusság a az a fajta volt, amely lépcsőként szolgál az abszolutizmushoz. Hasznot húzott a demokratikus elvekből saját célja érdekében, de gyűlölte a liberális eszméket, és úgy gondolta, hogy semmi sem éri meg úgy a biztos anyagi jólét megváltoztatását, mint a reformok és az alkotmányos szabadság, melyek szükségesek annak megalapozásához. Nem érezhető lankadatlan buzgalom az ilyenfajta társadalmi haladás támogatásában. Veleszületett vonzalom él benne az intrika iránt, az őszinteséggel és az egyenes úttal szemben. Ez egy olyan körülmény, mely alkalmasabbá teszi őt a Habsburg uralkodóház miniszteri posztjára, mint Batthyány Lajost. Széchenyi betöltötte azt a posztot, mely ambícióinak állandó gátja volt s maradt — az igaz magyarét — bármilyen volt is politikája más tekintetben. Politikai ellenfele ő Batthyány Lajosnak, aki lemondásra kényszerítette — helyére kerülve — az ellenzéki vezéri tisztről; Kossuth esküdt ellensége, aki haladóbb volt nála a reformok kérdésében, ő azonban mégis csatlakozott hozzájuk, abban a reményben, hogy hazáját szolgálhatja. Természete túlságosan is érzékeny, ingerlékeny és nyugtalan volt ahhoz, hogy a közhivatallal járó gondokat elbírja, így egy képzeletbeli üldöztetés áldozata lett (üld. mánia) és súlyos mentális zavarokkal vonult vissza a közélettől. Ellenségei (ellenfelei) akkoriban színleléssel vádolták őt, mondván, mivel tudatában van a közelgő válságnak, játssza a bolondot, mint Hamlet, és „rendszer van az őrületében". Az a szokása, hogy állandóan ugratta az embereket s hogy mindenkitől megkövetelte az őszinteséget, bizonyos mértékben alátámasztották ezt a vádat, habár igen hosszú ideje élt már a rendkívüli izgatottság állapotában. Kísértette őt az első francia forradalom kegyetlen, véres képe, a guillotinnal és a terrorral, s ez a kép gyötörte őt éjjel és nappal. Meg nem értéssel találkozott akkor is, amikor szinte prófétai látásmóddal megjövendölte, mi fog történni, s valóban sok esetben úgy is történt, ahogy ő jósolta. A félelem attól, amit előre látott és valószínűleg tudott is, s melyet titkolt; a rossz előérzet — melyet gyakran emlegetett — hogy Magyarország lefelé halad a lejtőn és vagy Marat-k vagy Robespierrek zsákmánya lesz vagy Oroszország igázza le — Magyarország, a drága „Magyarland" eleve ilyen sorsra ítéltetett, és ő ezért dolgozott évekig! — mindez érzékeny, ingerlékeny, különc hajlamával együtt természetesen elég volt, hogy időlegesen elmezavart okozzon, mely nem végződik feltétlenül megrögzött elmebajjal. Közéleti szereplésének utolsó 3—4 éve alatt — mikor még kapcsolatban állott az osztrák kormánynyal és magyar támogatóival, akik önelégülten Konzervatív Pártnak nevezték magukat — Széchenyi azt mondta, hogy észokai ide húzzák, de szíve a régi barátaival, mai ellenségeivel, az Ellenzékkel van. Valamennyien, akik ismerték őt, sajnálniuk kell, hogy Széchenyi ilyen veszélyes kapcsolatot tartott fenn. Eljön majd az idő, amikor a magyar liberálisok jónak látják, a karrierük érdekében nem habozni, és Széchenyi figyelmeztető szavára hallgatni. JEGYZETEK A BLACKWELL-FÊLE KÉZIRATHOZ 1. Például egy 6000 font értékű adomány a Magyar Akadémia számára, amikor ezt a tiszteletre méltó intézményt alapították 1827-ben. Lásd még Athenaeum 1857. 845. о. 2. 1848. szeptember 4(?)-én hagyta el Pestet és egy magán idegszanatórium lakója lett, Bécs környékén. 3. Széchenyi mindig... volt, ha ugyan néha nem határozottan .összeroppant' volt. Lásd: Magyar Múzeum II. 35. old. — és ha elfogadjuk is a tényt, hogy ,időszákosan zavart' volt 1848-ban, (őrültség) ténye nem engedi meg ezt a teltevést, hogy ez .megrögzött elmebaj' lett volna, habár Széchenyi addig maradt az elmegyógyintézetben, amíg véget nem vetett életének 18... „de mortinis nihil nisi beue" 4. Széchenyi szívesen hasonlította az átlagparasztságot egy szenvedélyes telivérhez, Ausztriát pedig bolonddá tett, csökönyös, vén szamárhoz. Gyakran mondta — az ő nyers modorában — „Fogják be őket együtt. A telivér gyeplőjét húzhatod és ütheted a szamarad, míg a karod meg nem fájdul, és vagy leáll az egyik, vagy nyugtalan lesz a másik. Ettől a telivér nem kényszerül a szamár iramában haladni, hanem a szamárnak kell gyorsabban haladnia a verés és a magyar zab hatására. Ez az öreg csökönyös szamárnak persze sokkal jobban ízlik, mint az osztrák bogáncs." Széchenyi szellemességei egész kötetet töltenének meg; szarkazmusának Kossuth állandó célpontja volt. „Az az alak" (that fellow) mondta Széchenyi Kossuthra mutatva, aki éppen soft-seioder? beszédének egyikét mondta a Megyeházon, Pesten, 1843-ban. Ez az alak ördögien megnyerő, olyannyira, hogy képes lennne „kiöltöztetni" téged (v. bárkit), mint ahogy egy francia szakács tenné egy döglött ebbel, hogy ízletessé (ehetővé) tegye. Amikor Kossuth több libe-