Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 25 (1980) (Pécs, 1981)

Néprajztudomány - Hoppál Mihály: Az „Égigérő fa” gyökerei. Berze Nagy János mitológiai tanulmányei

272 HOPPAL MIHÁLY nak véli a kincsek nagyobbik felének a szent helyeken való használatát, mégpedig a sámánok szertartásai alkalmával. Befejezésül azt szeretném hangsúlyozni, hogy már Berze Nagy János is látta - ez egyébként a Mesekatalógus jegyzeteiből is kiviláglik -, hogy a magyar népmese- és hiedelemvilág megértése, eredetének kutatása során alapvető fontosságú az iráni párhuzamok vizsgálata. Véleményem szerint ez a felo proniknovenjii vosztocsnovo szerebra v. Priobje. Trudü Insztituta Etrografii, 1947 (I). 113—134. A monda a 126. oldaltól. „Szale-Hardon túl nyenyecek laknak. Nagy halászóhelyeken rénszarvasok nélkül élnek. Egyszer nyáron húzzák a hálót, húzzák a hálót, egyáltalán semmit sem fognak vele. S ha fognak is, olyan keveset fognak, hogy éppen betevő fialatnak elég. Egyszer nyáron, ahogy így zajlott az életük, kivetették a hálójukat. A part felé kezdték húzni. Húzták, húzták, húzni már nem bírták. „Mitől lehet, gondolják, ilyen nehéz?" Nézik a csónakból: hát tele a háló hallal. Akkor azt mondják: „Kis hálóval partra szedjük a halat". Egy kis részét partra cipelték. A parton száraz helyen halomba rakják. Van ott minden-, de mindenféle hal. Apránként kihordták oda a partra. Ötszáz púdra valót hordtak ki. Azt mondják: — Nos, elosztjuk? — Mit kell osztani? Vegyen, ki mennyit tud. A nagy halom halban, látják van egy tányér. Egy kicsit belepte az iszap. Lemossák egy kicsit vízzel, nézik, ezüstből van. Akkor azt mondják: — Vigye, akinek kell. Az egyik ember azt mondja: „nekem nem kell", a másik azt mondja: „nekem nem kell". Akkor így szól egy ember: — Én elviszem. Elviszem a magam házába. Hazaugrott, hozott egy darab szövetet. Egy könyöknyi darabba sarkosan bekötötte a tányért, hazavitte s háza elülső sarkában az oszlopra felkötötte. Hogy hazavitte, harmadnapra megbetegedett. Három napot élt még, majd harmadnapra utána meghalt. Halála óráján így szólt gyermekeihez és a feleségéhez: — Ha meghalnék, vigyétek át ezt a tányért egy másik házba. És úgy is lett, (ahogy) ezt mondta, (mihelyt) beesteledett, (menten) meg is halt. Ahogy meghalt, az ezüsttányért átvitték egy másik csumba. Bevitték, ott is a ház tartóoszlopára kötötték. Aznap, hogy emberünket eltemették, a másik házban, ahova a tányért bevitték, megbetegedett az ember. Megbetegedett és harmadnapra rá meg is halt. Meghalt ez az ember, a tányért átvitték egy másik házba. Ebben a házban ugyancsak az elülső sarokban álló oszlopra kötötték. Felkötötték az oszlopra:, hát ebben a házban is megbetegedett az ember. S ahogy megbetegedett, harmadnapra ő is meghalt. ismerés maradandó értékű Berze Nagy életművében, - más szavakkal mondva az „égigérő la", amelynek csúcsa — az északi rokon népek mitológiájában a sarkcsillagot tartja - délen Közép-Ázsiában és a közel-keleti régi kultúrába nyúlik le gyökereivel. Berze Nagy János mitológiai tanulmányai tehát kijelölték az utat, amelyen érdemes tovább haladni, s a jelen kutatónemzedéknek feladata, hogy elinduljon a gyökerektől felfelé a fán, mint a népmesében a kiskondás, nehéz és fáradtságos, szívós munkával a hetedik égig. Ezután a tányér még négy házat járt meg. Még négy ember halt meg. így hát hét csumot bontottak le, mert hét ember halt még. Akkor így beszéltek az emberek : — Hogyan tartsuk (bírjuk) tovább a tányért? Úgy látszik, nem lehet megtartani. Hét házban halt meg hét ember. Az egyik nyenyec akkor varázsolni kezdett és azt mondja : — Hazavinni, a házban tartani egyáltalán nem lehet. A hetedik ház háta mögött áll egy kis nyírfa. Arra a kicsi nyírfára kötözzétek fel. Hadd legyen ott. A varázsló nyenyec még hozzátette: — Gyűljön össze az egész nép, nagy varázslást kell végezni. Megtudjuk majd, ki őrizze. Ki őrizheti. Összegyűlt a nép. Kezdtek sámánt választani. Nagyon sok dobot verő (azaz saimánkodni tudó) nyenyec volt. Habár ki is választották maguk közül (egyet), ebből az alkalomból dobját senki sem veri, nem egyeznek bele {hogy sámán legyen akármelyikük), még ha van is dobjuk (azaz vannak samánképességeik). Akkor megtudták, hogy van egy leány. Az a lány az első sámán. Azt mondják az emberek: — Verd a dobodat. — Verni fogom, nekem szabad. Az egyik nartából hoztak egy dobot. Tűzzel együtt vitték be a házba. Tüzet raktak, a dobot felmelegítették, felmelegedett a dob, akkor azt mondták: — Most jöjjön a lány. Fogja (a dobot). Hívták, a házba lépett a leány, ahol a dobot melegítették. Neki adták a dobot. Kezébe vette. Kezébe vette, egy kicsit melengette. Enkezével újra felmelegítette a tűz felett (a dobot). Akkor pergetni kezdte és énekel. Énekbe fogott és azt mondja: — Ez az ezüsttányér nagyon drága holmi. Nagyon sok szellem lakozik rajta. Ta-pal, az atya rajta van, meg Ta-pal atya fia is rajta van. Ta-pal atya lovon ül, a fia szintén lovon ül. Kellő közepén (a tányérnak) a vízi király van, öreg ember. Egyik oldalán mir susne xum, ő is lovon ül, őmellette mir susne xum fia, ő is lovon ül. A tányér közepén a vízi király a vízből kiemelkedett. A vízből csak a válla s a karja látszik ki. Csak a keze-feje látszik. Az ötödik ember pedig sax el torum suka (az égzengés szelleme), ő is lovon ül. Az égzengés szelleme találta ki az egészet (a halálsorozatot).