Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Romváry Ferenc: Csontváry szénrajzai. Adalék Csontváry grafikai munkásságához

288 N ROMVÁRY FERENC nemzetek életében, a „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam" közismerten szállóigévé lett ferencjózsefi mondás pillanatát, a hadüzenet aláírását. E császári póz képeslapon és plakáton egyaránt közkézen forgott és ezt a sztereotip képet Csontváry némileg ugyan kiegészítve felfokozta, felnagyította. A két változat közül az egyik kontúrrajzos, az egyes felületeket fehéren hagyta. A másikon telítette a formát, festőileg modellálta, a fény-árnyékot hangsúlyozta. A legnagyobb méretű Csontváry grafika, a Tanulmány (21. sz. kép) több, mint 12 m

2-es. A szélek felé magasodó hegyek, a közéjük zárt lankás síkszerűen kiterített, szinte teljesen nélkülözi a mélységet. Számos figurája így az előtérben zsúfolódik. A kép alsó szegélyén jobbról-balra katonasipkás, profilban ábrázolt lovas figura, mellette puskás ember, majd kucsmás és tányérsapkás fejek sorjáznak. Szembenéznek, csak egynémelyikük fordul oldalt. A lovast derékig ábrázolta, balra a fejek egyre inkább elenyésznek, a kép sarkában már teljesen eltűnnek, szinte „alámerülnek". A fejek mögött vízszintes, talán utat netán kerítést jelző csík húzódik. Bal oldalt álló lovak csoportja, hátrébb velünk szembe haladó lovasok alakja tűnik fel. Középen pedig ránkszögezett ágyú csöve meredezik. Jobboldalt a kép széle felé kardjukat előrántó lovasok vágtatnak kifelé a képből. A jobb alsó sarokban kissé előrehajló nőalak, ülő, kutyaszerű állattal. Rendkívül rossz állapotban, helyenként csak árnyékszerű foltokban maradt ránk e rajz. A grafit erősen elhalványult, lekopott, így teljességében ma már nem értelmezhető a kép. Az alsó rétegben lévő figurák feltehetően fogságba esett katonák, akiket fegyveres, kucsmás, hegyesbaj szú férfiak őriznek. A hátsóbb képrétegben mozgalmas lovascsoportok is hadi eseményeket jelképeznek. Erre utal a középtérbe állított magányos ágyú is. A légtérben (mely a teljes felület 2/3-át teszi ki) csóvaszerű folt úszik, talántán üstökös, vagy az első világháborúban még előfordult léghajó (?). A „ki festhet csataképet és ki nem" problémája rendkívül élénken foglalkoztatta Csontváryt, írásban is nyomon követhetjük erről kialakult (és saját magára vonatkoztatott) saját véleményét: „A csataképfestés... a művészetnek a legnehezebb és legkomplikáltabb feladata, mert ezen a téren van kifejezve a teljes művészi energia, a teljes művészi energiához nemcsak a teljes ember szükséges, hanem a teljes ismeret, a teljes látás és ezzel egyidejűleg a teljes tudás is". A Kompozíción (22. sz. kép) függőleges ritmusban szorosan egymáshoz tapadó árnyak, csuklyás figurák (?) látszanak. Középen mintha a Panaszfal véneit vélnénk felismerni, balról pedig női figurát és fallikus jeleket. Itt egyébként a zárt rendszer térben kinyílik, kettéválik. A háttérben lévő rajzolat a kompozíció jobboldalának ritmusát idézi. Az ún. Csarnokterv hátterében három nyeregtetővel fedett épület oromfala rajzolódik ki, a középső épület három ajtónyílással tagolt. Balra félgömbtetős, karcsú oszlopos, nyitott, köralaprajzú kis épület látszik. A Magyarok bejövetelének szimbolikus kartonja tulajdonképpen Csontváry apoteózisa. Előzményként megemlítendő, hogy erősen hatott rá Munkácsy híres képe, a Honfoglalás, annak reminiszcenciája azonban csak annyiban érvényesült, mint korábban a Raffael képek élménye. A nagyméretű, jelenleg lappangó kartonon „nem Árpád vezeti népét az új hazába, hanem ő jön a vezérek sora előtt zsakettbe öltözötten, vihogó tevéje hátán. Ő, az ijesztő szemű, hatalmas koponyájú zseni jön keletről, nem új hazát elfoglalni, hanem a régit megújítani, igazolni ittlétünk jogosságát, kiharcolva a sorstól az újabb évezred jussát. S körötte: felbolydult lelkének lidérces serege. A teve előtt hatalmas bajszos férfi, hóna alá szorítva attribútumát, a turult: Attila, a nagy előd, aki évezreddel ezelőtt úgy hallotta meg és fogadta el az isteni hivatást, mint tette ő ama októberi napon. Párduckacagányos hősök, őseink tiszta életű harcosai, rosszarcú, fülessapkás démonok, holmi szatírivadékok. Összefonódó pár, a kettőből eggyé váló szerelem, a cédruspár antropomorfizált alakja, négy lábból egy törzs és két kar bontakozik, csukott szárnyú madárrá varázsolt figurák, a lidérces metamorfózis titkos szimbólumai. Fátylas és kócos asszonyok között köpenyét lehányó, meztelen, magát kellető asszony teste világít, a mindent látó és mindenekfölött ítélő festőnek kínálva ifjúságát, dús bájaival kárpótlást ígérve az aszkézisos évek sivár szüzességéért. A karton gomolygó széntengeréből bukkannak elő e figurák, torzak és ijesztőek, lidércesek és szörnyű mélységből, az értelem határán túli birodalomból sikolyszerű üzenetet hozók. És az egész kompozíció fölött kitárt szárnnyal, csőrében karddal ismét ott a turul, az Attilát és Csontváryt zsenivé avató. Nincs már kompozíciós rend, csak gomolygó burjánzás, hallatlan invenciózus látomások keverednek a felbomlottt agy lövellte képagglutinációs feljegyzések tömegével. A megbomlott intellektus repedt tükre kaleidoszkóphoz hasonlóan tükrözi a valóságot, részleteiben még megismerszik, ám a dolgok összefüggését torzítja már a megrepedt tükör és a foncsorvesztette részeken ijesztő vakság sötétlik. Késői írásai hű párja az apoteózis. A meg nem értettség, az elmaradt dicsőség miatti fájdalom ellen az őrületbe burkolózó művész már nem tud másról írni és rajzolni, csak saját maga zsenijéről, életműve mámoros ünnepléséről. Csontváry grafikáinak megítélésében minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy jórészt csak fotókópiáról, vagy csak a címük alapján voltak ismeretesek. Még a szakemberek számára is csak alig 34 N. L. Cs. IL: 238. о.