Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Aknai Tamás: A képző- és építőművészeti szintézis problémája II.

236 AKNAI TAMÁS párhuzamos útja az építészet Rohe-féle „szerves­ségében" nem találkozhat. Ezt támasztják alá Rohe következő szavai is: „Manapság főleg általános jellegű kérdésekkel foglalkozunk, végső soron nem az egyén sorsa érdekel bennünket. A döntő fontos­ságú teljesítmények minden téren személytelenek és szerzőjük többnyire ismeretlen marad." .. . „A mi épületeink, amelyek a hasznosság elve szerint épülnek, csak akkor tarthatnak számot az építő­művészet elnevezésre, ha híven interpretálják ko­runk tökéletes rendeltetésszerüségi elvét." 13 Nem tekinthető természetesen indokolatlan lépésnek a konstruktivizmus java teljesítményeihez való visz­szautalás, ha a diszciplínáit formaépítés előzmé­nyeként ilyenek megemlítünk. Efféleképpen a bru­tális építészet és a tiszta konstrukció is visszave­zethető formális mozzanataiban az expresszionista, valamint a konstruktivista képzőművészet létrejöt­tének határáig. A szintézis formatörténeti feldol­gozása során tehát bele kell kapcsolódnia az elem­zésnek mindazokba a képi-szobrászati kifejezések­be, melyek architektonikus jelleget hordoznak. Fo­lyamatösszefüggéseket kell feltárnia vagy az épí­tészet „önelvű" konstruktivitásra törekvése, vala­mint a művészet figuratív-plasztikai rendjében meg­formált pólusok között. A felfogás kanti értelemben vett szintetikus apprehenzióját idézi fel R. Ingarden is ontológiájá­nak harmadik analitikus fejezetében, amikor az építészeti művet elemzi. Feldolgozásunkban azért tetszik lényegesnek az ingardeni módszer felidézé­se, mert a „modern" szinonimájaként értelmezhető, személyes módszerekre szakadt, vagyis a személyes mozzanatokat a kollektív személytelen fölé emelő és ezt hangsúlyozó művészet feloldását az inten­cionalitásban foglalta össze, szemben az építészeti mű „egyszeriségével", melyben nincs meg a tiszta intencionalitásra törekvés, amely már nem differen­ciálható szintetikus „Ganzhetisqualitát"-re. Vagy pontosabban, Ingarden is utal a „Bauwerk" térbeli megformálásának tömeg-szerűségével a konstruk­tív egységre, de az absztrakt-geometrikus — ma azt mondhatnánk ipari-funkcionális — építészet „egy­ség-kvalitása" nem értelmezhető és konkretizálható terek és felületek, tömegkapcsolatok ideálértelme­zésével. Ingarden is válaszúton találja magát, ami­kor a modern művel kell szembenéznie, s műne­mek szerinti feldaraboltságban az intencionalitás tapadási felületét kívánja növelni, amikor a képző­művészetek elemzése során sorsfilozófiává mereve­dett, míg az építészeti művel szemben szcientista­analitikus fogalmi rendszert vet be. 14 Sedelmayr is a dezintegrációra utaló tényeket vesz számba „Architektur als Abbildende Kunst" című neveze­13 Baukunst und Zeitwelle. Der Querscnitt 1924. 4. 31—32. 1. 14 M. Rieser: Die semantische Kunstfilosophie Ame­rika. Zeitschrift, f. Aesth. 1968. 28. 1. tes tanulmányában. 15 A kifejező építészet szerep­változásának felismerése Marcuse gondolatmeneté­ben is szélesebb összefüggésekbe ágyazódik, ami­kor „Über den Afirmativen Karakter der Kultur" című dolgozatában ezt írja: „...a polgári kultúra a polgári korszakokhoz tartozik, melynek fejlődése oda vezetett, hogy a szellemi-érzéki világot, mint egy magától értetődő értéktartományt saját civili­zációjából oldja ki.. ." és ennek következtében a kiindulások és folytonos visszautalások a haladás látszatát a tudományos megismeréshez közelítő módszerek alkalmazásával keltették. A hangsúly Marcuse elemzésében az „érzéki" természettől tá­voli, másodlagosan kialakított tárgyiságára esik, eközben kettős irányú folyamatot figyelhetünk meg; egyrészt meghatározó döntő vonulat a második va­lóság totalitásából kiolvasztott értékek hierarchikus rendszere, a mindennapiságon felülemelkedő érté­kek tartománya, másrészt a mindennapisággal uti­litárius kapcsolatban lévő, a társadalmi reproduk­ciót elősegítő tárgyak tartománya. 16 Mindezek az ellentmondások a forradalmi művé­szet küszöbén is érzékelhetők voltak, akár Gabo és Pevsner esztétikai konstruktivizmusára, akár Tatlin produktivista csoportjának művészetellenes­ségére gondolunk. De az alkotói prognózist kívá­natosnak látszik elválasztani az objektíve megte­remtett művek sorától, mert a „képzeleti kísérle­tek" fogalmilag korlátlan összefüggés-lehetőségei messze nem mutattak strukturális azonosságot a létrehozott művek jellemző sorozatával. Mi akkor hát a szándék és tett közötti távolságot áthidaló mozzanat, mely az ok és okozat, hatás és reflexió között is különbséget téve a megoldást nem egy tisztán személyes pszichológiai szférában segíti megragadni? Ahogyan a modern fizika a bizonyíté­kok felsorolásánál kénytelen figyelembe venni a kísérleti objektum tárgyának és a megfigyelő szub­jektumnak időközbeni változásait, úgy kell a szin­tézis-probléma tartalmát kitevő változékony körvo­nalú tárgyak, intézmények, törvények és a kor szel­lemében meglévő szubjektív motívumok összeve­tését megkísérelni. Tanulságos példával szolgálhat a Gropius-féle új-egység „Einheitskunstwerk"-jének megvalósításá­hoz szükséges inspiráció e kérdés megválaszolásá­hoz, s némi magyarázatul szolgál a már említett integrációs kísérletek exkluzivitásában megbúvó pa­radoxon felfedezéséhez is. A gépek, a tektonika szerepe mellett a Bauhaus-gondolat is tartalmazott a három dimenzióba kényszerített használhatóság kívánalma mellett, — de a Bauhaus pontosságigé­nyének ugyanakkor teljesen megfelelően — motí­15 H. Sedemayt: Architektur als Abbildende Kunst. Oest. Ak. der Wiss. Classe Bd. 3. 1948. 16 H. Marcuse: Über den Karakter der Affirmati­ven Kultur. A „Kultur und Gessellschaft. 1. köt. 1965. 63. 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom