Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Néprajztudomány - Sáfrány Zsuzsa: Váraljai festett bútorok (Gyűjtemény-ismertetés)

VÁRALJAI FESTETT BÚTOROK (Gyűjtemény-ismertetés) SÁFRÁNY ZSUZSANNA A Duna által kettéválasztott terület Tolna megyei és kalocsai Sárköz néven ismeretes. A Tolna megyei Sárköz a régi Sárvíz torkolatvidéke és a Duna közötti lapályos terület, amely észak—déli irányban Tolna községtől Bátáig, nyugatról keletre pedig a szekszárdi hegyek lábától a Dunáig terjed. Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta tartozik ide. A sárközi községek lakói elsősorban egymással kötöttek házasságot, de e mellett kapcsolatot tartottak a közeli és távoli környék magyar községeivel is. A Sárköz az itt különböző időben megtelepedett református népességet egységes néppé kovácsolta össze. Az azonos életkörülmények közé kerülő azonos vallású magyar községek népe zárt helyzetében azonos életformát, szokásokat vett fel és később egységes népként szerepel. Pataki 1937ben ezt írja: „Népi érintkezés szempontjából elsősorban számbajövő községek a sárközin kívül: Bogyiszló, Érsekcsanád (1860-ig), Szekszárd, Szeremle, Dunaszentgyörgy, Báta, 1830-ig Zengővárkony, Hidas és Váralja".

1 Tudnunk kell azonban, hogy a sárköziek egy ennél sokkal nagyobb területen, — igaz, hogy ma már csak szórványokban — élő néprajzi csoport. Baranyában ma még hét községben, illetve városban ők képezik az őslakosságot: Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall, Belvárdgyula, Babarc, Kölked és Mohács református magyar őslakossága értendő ide. A XVIII. században még számottevő református magyarság teljesen eltűnt Mecseknádasdról, Hidasról, Nagymányokról és Bonyhádról. E falvakból néhány család Váraljára költözött. A Bonyhád közelségében fekvő Váralja tehát nem tartozik a szűkebb értelemben vett Sárközhöz, mégis a hasonló történelmi sors, a gazdasági, társadalmi fejlődés és főként az összeházasodások következtében igen sok a hasonlóság, a párhuzam a sárköziek népi kultúrájával. Ez kiterjed az élet valamennyi területére, mi azonban csak a tárgyi kultúra egy részére, a festett bútoroknak a lakáskultúrában betöltött szerepére hívjuk fel a figyelmet, hiszen e témával kapcsolatos kérdésfeltevés még sok választ rejteget. 1 Pataki József: Adalékok a Sárköz népességének történetéhez, Pécs, 1937. Tudjuk, hogy Tolnában is, Baranyában is dolgoztak festő-asztalosok.

2 Nyilván az azonos ízlés, a mesterek azonossága, s nem utolsó sorban a házassági kapcsolatok révén terjedtek el a váraljai mesterek munkái Baranya megyében, mégpedig éppen a sárközi jellegű falvakban. A Musch-csálád két tagjának (apa és fia) neve még lépten-nyomon felbukkan az idősebbek emlékezetében, ma azonban már egyetlen asztalos sem folytatja mesterségét Váralján. Az itt készült munkák kirajzásáról, a bútorközpontról egyelőre pontos képet nem alkothatunk, ez további felderítő munkát igényel. Jelentőségét azonban már most felmérhetjük, hisz csak két múzeumi gyűjtemény vizsgálata során kiemelkedő mesterségbeli tudásról és termékenységről győződhettünk meg. Munkánk menetét a következő módon tervezzük: számbavenni a jelenleg őrzött tárgyakat, majd a későbbiek folyamán nyomozni a távolabbi múlt felé, hogy az azonos készítőközpontra, sőt azonos kézre valló tárgyak sorát vonultathassuk fel. Gyűjtemény-ismertetésünket csak a pécsi Janus Pannonius és a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum anyagára szűkítve készítettük el, nem vettük figyelembe a Néprajzi Múzeum gazdag anyagát; jelen dolgozat keretei ezt nem tették lehetővé. A mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum gyűjteményét is bevontuk vizsgálódásunk körébe, itt azonban egyetlen Váraljáról származó tárgyat sem találtunk. A két említett múzeum bútorai közül csak azokat vettük figyelembe, amelyekről azonnal megállapítható a „műhelyazonosság". Külön dolgozatban szeretnénk a készítőközpont kisugárzási területét ismertetni, valamint elemezni a stílusteremtő asztalosmesterek motívumkincsét. (Hisz ez teszi azonnal szembetűnővé azonos helyről való származásukat !) A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályá2 Vitatható, hogy a festő-asztalos elnevezés helyesen jelöli-e meg emlékeink egykori alkotómestereit, kifejezi-e sajátos művészkedésüket. Sem ők maguk, sem a kor, amelyben éltek, nem ismerte ezt a kifejezést, s így bizonyos fokig jogosulatlannak és önkényesnek tűnik ilymódon való elnevezésük. Mesterségükre, képzettségükre nézve ugyanis asztalosok voltak s önmagukat is így nevezték." (Gerevich 1942:117.) Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1975-76) 20-21, p. 169-181. Pécs (Hungária), 1977..