Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Néprajztudomány - Sáfrány Zsuzsa: Váraljai festett bútorok (Gyűjtemény-ismertetés)

170 SÁFRÁNY ZSUZSANNA nak tervei között új állandó (bútor) kiállítás készítése szerepel, amelyen Baranya megye magyar és nemzetiségi lakosságának jellegzetes szobabelsői tárulnak majd a látogató elé. Bízunk abban, hogy festett bútoraink katalogizálása jelentősen megkönnyíti munkánkat. A mintegy 35 000-re tehető fényképanyag bútorainak fénylyukkártyás számbavétele már megtörtént. Jeles kutatóink foglalkoztak a népi bútorokkal, közülük Bátky Zsigmondot idézzük, aki így ír: „a parasztmesterség legtöbbször egy előző úri stíluskornak maradéka, amely kornak kultúrája lassan hatolt a néprétegek közé, s ott aztán szívós ragaszkodásra talált."

3 Ez a folyamat különösen megfigyelhető bútorainkon. Az önálló parasztbútor kialakulásának ideje pontosan nem körvonalazható, viszont minden bizonnyal a legrégibb bútordarab a láda, eltekintve a tőkékre helyezett deszkából álló asztaltól vagy lócától. Bútoraink anyaga fa, főképp puhafa, mely a szerkezeti megoldásokra, festésre kiválóan alkalmas. A faragást a festés pótolja rajtuk, a plasztikai hatás érzékeltetésében pedig segít az árnyékolás. Magyar földön a színes festésű famunkák divatja reneszánsz elemekkel gazdagodva egyenes vonalban fejlődött a XIX. századig, majd lassanként behatolt a nép művészetébe. Ez ismerhető fel bútorainkon, valamint az igen elterjedt festett famenynyezeteken és templomi berendezéseken; a XVIII. században a parasztbútorok jelentős részét ugyanis még a vándorló templomfestő asztalosok készítették, munkáikon többnyire maguk végezték a festési, tehát a művészi munkát is. Mivel díszítő festéssel is foglalkoztak, de ők maguk asztalosoknak tartották magukat, sőt az asztaloscéh kötelékeibe'

1 tartoztak, alapfoglalkozásuknak az asztalosságot tekinthetjük. Elnevezésük ezért festő-asztalos. Magyarországos igen jelentős bútorkészítő központok alakultak ki,

5 amelyek messze földön is híresek voltak. Parasztbútoraink jellemzője és érdekessége, hogy egy darabon több stíluselem fonódik össze, de mindig harmonikusan. A bútorkészítés technikájának fejlődése a szerszámok alakulásával, fejlődésével együtt változott, emelkedett magasabb színvonalra. A XVIII. század második felétől egyre inkább terjed a festett díszítés, majd uralkodóvá is válik, így aztán más díszítésmód már csak mellékszereplő. Legfontosabb bútordarab évszázadokon keresztül a láda volt, amely más, egyszerre többféle célnak is megfelelt. Később aztán egyre szaporodnak a 3 Bátky 1906-ban kiadott néprajzi útmutatójában elsőként vállalkozik a bútorkutatás terén legfontosabb munkák vázolására. (K. Csilléry 1972.) 4 A váraljai asztalosmestereket hiába keressük a céhkönyvekben; nem tartoztak a céhek kötelékébe. 5 K. Csilléry 1972:60—65. „Helyi stílusok" c. fejezet. A Néprajzi Múzeum mintegy 3000-re tehető bútoranyaga képviseli a központok alkotásait. berendezési tárgyak, majd elkülönülnek a speciális rendeltetésű darabok, pl. a pad, asztal, ágy, téka, szék, fogas stb. Felépítésük szempontjából a mai néprajzi anyagban is megfigyelhetünk egyszerűbb és összetettebb bútorformát, hisz mindez már a kezdetektől, az elnépiesedéstől élt egymás mellett. Az általunk vizsgált bútorok anyaga szintén í puha fenyőfa, forma és díszítmény tekintetében pedig a kor ízlésének megfelelő, a festett templomkazetták reneszánsz ízű virágornamentikájával, olaszkorsós kompozícióival rokon. A gyűjtés helye legtöbb esetben maga a készítőközpont, Baranyában pedig a sárközi őslakosságú községek némelyike. Egyik, állandó kiállításunkban szereplő ládáról kell kideríteni a készítés helyét, hiszen teljesen beilleszkedik a váraljai együttesbe, annak ellenére, hogy eladója szerint pécsváradi asztalos készítette. A készítés idejét majdnem minden esetben feltüntették, ezért biztosan tudjuk, hogy az 1800-as évek közepétől a kilencszázas évek elejéig készültek ezek a bútorok.

6 Musch Henrik és János kezéből igen szép tárgyak kerültek ki, akik bútoraik virágozását mintalapok alapján készítették. A Janus Pannonius Múzeum legújabb szerzeményeit is ők Készítették, melyeket magángyűjteményből. Császár János volt zengővárkonyi tanítótól — aki ma már pécsi lakos — vásároltuk. Gyűjteményünk gerincét a ládák képezik; a nagyobb méretű fehérnemús, ruhás ládák, a kisebb, ékszerek, főkötők stb. tárolására szolgáló ládikákkal váltakozva. Ugyan? zok a kompozíciós elemek szerepelnek a prdok, t/kák, focrasok, ágyak díszítményeinél, de a felület arányai természetesen mindig meghatározóak azok elrendezésében. A rendelkezésre álló méretek szabják meg a festett kazetták méreteit, számát, esetleg mindez el is maradhat, s csupán sordíszként kerülnek a virágok, növények a keskeny, hosszú bútordarabokra. A festett kazetták a tárgy formájához alkalmazkodóan vízszintes vagy függőleges irányban nyújtottak. Leggyakoribb a kétmezős, szimmetrikus elrendezés, ahol a díszített felület élénk színét erőteljes kontúr választja el az alapszín mély kékjétől. A növények szárára fő- és mellékmotívumként fűződnek fel a rózsák, tulipánok, levelek: fekete, zöld, kék és piros színnel festettek. A díszítőelemeket fehér és színes pettyezés kíséri, emeli ki a kontúrvonalak mellett. Az egységesen sötétkék alapot leggyakrabban okkersárga vagy fehér, esetenként piros „kazetták" színesítik, megfelelő ritmusban váltakozva. A név és évszám a festett mezők között maradó helyre kerül; a ládákon a tulajdonos férfi vagy nő neve látható, a padokon, ágyakon, széken pedig általában a házaspáré. A ládák, 6 Évszámos tárgyaink a készítés időrendje szerint: 1856, 1862, 1869, 1872, 1874, 1876, 1877, 1883, 1885, 1891, 1893, 1895, 1897, 1900, 1902, 1903, 1904, 1907, 1909.