Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Néprajztudomány - Sz. Bognár, Éva: Zengővárkonyi főkötők

ZENGÖVÁRKONYI FÖKÖTŐK SZ. BOGNÁR ÉVA Zengővárkony a Mecsek legmagasabb csúcsa, a Zengő (várkonyias tájszólással: Zönge) délnyugati tövében, egy észak—dél irányú, patak vájta völgyben helyezkedik el. Eredeti lakossága túlnyomóan református magyar. Népművészete — a szomszédos Pécsváraddal, Nagypallal együtt — tulajdonképpen a Sárközével egyező, de némi eltérés, helyi jellegzetesség miatt érdemes és kell vele foglalkozni. Sárközhöz való kapcsolata különösen népviseletében — jelesen főkötőjében — mutatkozik meg. Sárköz méltán híres népművészetével, ezen belül különösen a főkötővel többen foglalkoztak, közöltek róla ismertetést, képeket.

1 Ezek a publikációk Zengővárkonnyal alig

2 vagy egyáltalában nem foglalkoztak, legtöbb helyen meg sem említik. Ez indított arra, hogy részletesen megismertessem a sárközi főkötőnek zengővárkonyi változatát, mint amelynek viselete nemcsak a Tolna megyei Sárközben volt meg, hanem a baranyai sárközi jellegű községeiben is élő népviseleti darab volt. A zengőaljiak viselete és hímzése, bár nagyjából egyező volt a Sárközével, annál jóval egyszerűbb. A különbség oka talán a kevesebb föld, így kevesebb jövedelem, a lakosságnak kevesebb jutott a fényűzésre. Várkony és a sárközi falvak egymástól való térbeli távolsága, régebben a közlekedés fejletlensége miatt az érintkezés nem volt szoros. A gyakori családi kapcsolat, nem utolsó sorban az összetartozás tudata folytán is csak nagyobb ünnepeken, lakodalmakon, vásárokon találkoztak. Az ilyen alkalmakra a sárközi asszonyok különösen díszesen kiöltözködtek, a menyecskék a legújabb főkötőjüket tették fel. A várkonyi hímzőasszonyok ilyenkor lestek el a náluk még esetleg nem ismert motívumokat. Azután, ha egy sárközi lány Várkonyba jött férjhez, magával hozott főkötőivel is gazdagította az itteni fő1 Katona Imre: Sárköz, Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Néprajzi Értesítő 1907.), Malonyay Dezső: A magyar nép művészete, IV. Űjváriné Kerékgyártó Adrienne: A magyar haj- és fejviselet, Undi Mária: Magyar kincsesláda, Magyar hímvarró művészet. 2 Zentai János: Baranya magyar főkötői. JPMÉ 14—15: 233—253, kötő motívumkincset. A minta lemásolásának egyszerű módja volt a ledörgölés. Ez úgy történt, hogy a másolandó főkötőre ráhelyezték a kivarrandó anyagot, vas- vagy réz-kanállal addig dörgölték, míg a motívum kirajzolódott az anyagon. Eredeti várkonyi motívum, amit valójában annak nevezhetnénk, csak kevés volt, s ami volt is, inkább csak a főmotívumok között foglalt helyet, térkitöltésként szerepelt. Ez különösen a sárköziektől átvett mintákon mutatkozik legjobban. Ugyanis, amikor a várkonyi hímzőasszonyok megláttak egy-egy újabb sárközi főkötőt, inkább csak a főmotívum maradt meg emlékezetükben. Ha úgy dörgölték le a mintát, akkor is inkább csak a főmotívum látszott — inkább csak ezzel is törődtek —, az emlékezetben elmosódott vagy a dörgölésnél csak kevésbé másolódott térkitöltő motívumok helyébe a saját megszokott díszítő elemeiket helyezték be. Pl. az egyik igen jellegzetes sárközi motívumot, a „kiskutyás"-t nem vették át, sohasem alkalmazták saját hímzéseiken. 1. Térkitöltő motívumok A várkonyi és a sárközi hímzések technikájában is található különbség, amiből az következtethető, hogy a várkonyi hímzőasszonyok nem voltak olyan jártasak a hímzésben, mint a Sárközben; kivitelezésük, technikájuk alacsonyabb szinten állt. Az egyik ilyen különbség a térkitöltő motívumnál mutatkozik. A sárközi fokotokon egy jellegzetes öltéssel találkozunk, amelynél az О az anyagnak csak az egyik oldalán, a „színén" látható, a másikon, a „fonákán" nem. Leöltés négy-öt helyen van, míg a várkonyi fokotokon teljes leöltögetéssel varrták. Egy időben divatba jött a színes főkötő, — itt is kiütközött a különbség a várkonyi és a sárköziek között. A színezéssel a várkonyiak mértéktartóbbak voltak, csak két sötétebb tónusú színt alkalmaztak : zöldet és lilát, — míg Sárközben az élénkebb sárgával, pirossal és kékkel színezték.