Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Művészettörténet - K. Kovalovszky, Márta: A magyar szobrászat új útjai

A MAGYAR SZOBRÁSZAT ÜJ UTJAI (Előadás a Régészeti és Művészettörténeti Társulat pécsi vándorgyűlésén — 1971. május) K. KOVALOVSZKY MÁRTA Amikor tanulmányomban az 1960-as évek magyar szobrászatárói szeretnék vázlatos képet adni, természetesen tisztában vagyok mindazokkal a nehézségekkel, amelyek magából a témából adódnak : a kellő időbeli távlat hiánya, az esztétikai értékelés bizonytalan volta, a megrajzolható utak pontatlansága. Ennek ellenére azonban mégis meg kell kísérelnünk ezt a képet megrajzolni. Már most is úgy tűnik, hogy ez az évtized volt újabb szobrászatunkban az az időszak, amikor „az utak elváltak", amikor történt valami, több, mint a „műves", mesterségbelileg jól megoldott szobrok tömeges termelése. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezalatt a néhány év alatt fontos, és a jövőre is kiható események játszódtak le: kiderült, melyek voltak azok az utak, amelyeket már nem lehet folytatni, és amelyek ezáltal máris valami távoli múltba húzódtak vissza; kiderült továbbá, kik azok a szobrászok, akiknek jelentős új korszaka éppen erre az időre esett ; végül pedig jelentkezett egy új, még alig ismert nemzedék, amely a szobrászatban új utakat akar vágni magának. Az utolsó húsz-huszonöt év szobrászatának legfontosabb irányait Kerényi Jenő, Somogyi József, Borsos Miklós, Vilt Tibor és Schaár Erzsébet nevéhez fűzhetjük. Ezek az irányok sokáig egymás mellett és egyenrangúan léteztek, és csak az utolsó évtized osztotta meg őket, amikoris az első három — Kerényi, Somogyi, Borsos — életműve telítődni és megállni látszott, az utóbbiak — Vilt és Schaár — viszont robbanásszerű hirtelenséggel törtek ki más területek felé, különböző irányokba, s különböző indítékokból is természetesen. Kerényi és Somogyi művészete, az expresszív alakításban rejlő gyökereik, párhuzamos fejlődésük, szobrászatunkban betöltött szerepük miatt csaknem elválaszthatatlannak, iker-életműnek látszik, — azonban plasztikájuk meglévő különbségei sem hanyagolhatók el. Somogyi szikárabb, ösztövérebb alakjai, kiszámítottabb kompozíciós szerkesztésmódja, visszafogottabb, töprengőbb szobrászi világa szelíden ellensúlyozza, ellenpontozza Kerényi robbanékony plasztikáját, az elemi lét állapotaira utaló alakjait, ösztönös és elemi erejű formarendjét. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokban hasonló kánon alapján alkották meg típusaikat, arány- és léptékrendszerük is rokon vonásokat mutat. Ezenfelül azonban leginkább funkciójukban voltak azonosak. Az ötvenes évek elején ismét rivaldafénybe került az a merev és rideg, rómaiiskolás szellem, amelyet legteljesebben Pátzay Pál képviselt. Ennek jelenléte szobrászatunkban — pozíciója ellenére is — csupán látszólagos volt. Azt a plasztikai űrt, azt az igazi szobrászat utáni éhséget, amit maga után hagyott, egy adott szituációban szerencsésen tölthette be Kerényi elemibb és Somogyi fanyarabb expresszív lobogása. Legjobb alkotásaikban egyéni kvalitásaik, a történeti körülmények és az általuk betöltött funkció nagyon adekvát módon csengtek össze. Kis idő múltán, amikor a pillanat már nem az övék volt, kikerültek az idő sodrából, mivel nem tudtak megszabadulni egy csomó, éppen expresszivitásukból következő terheléstől, és nem tudtak kilépni nagyon is kialakult stílusukból egy fegyelmezettebb, mélyebb erők által mozgatott plasztika felé. Az előző művészekhez képest Borsos Miklós életműve modernebbnek és európaibbnak tűnik, internacionálisabb áramlatokba kapcsolódó szobrászatnak. Abban is különbözik Kerényi és Somogyi szobrászatától, hogy az ő tevékenységének kizárólagosan a kő adekvát anyaga. Legszebb szobrai meg is maradnak kőnek, sőt: elsősorban kövek, amelyek a természet, az anyag elemi erejével szólnak hozzánk. Ahogyan Borsos megtalálja a követ, ahogyan belelátja vízparti világának lényeit, ahogyan véséssel, csiszolással segíti anyagát az alkotás metamorfózisán át — ebből az öröklét partjain, az elemek lassú és szelíd hullámverésében elidőző mikrokozmosz bontakozik ki. A lovakra, halakra, szirénekre, asszonytorzókra párkák és szibillák tekintenek le, a mítoszokból már régesrégen elszármazott lények. Ebben az árnyék, idő és történés nélküli, mégis lüktető és eleven anyagban csak ritkán jelenik meg a hangosabb, nyersebb erő, a beszivárgó homály, mint például a Godotra várva, vagy az Orfeusz című szobroknál. Borsos pantheizmusa pontosan körülhatárolja világát és csak ritkán merészkedik távolabbra. Formailag sokat felszívott az avantgárd gördülé-