Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 14-15 (1969-70) (Pécs, 1974)

Néprajztudomány - †Zentai, János: Baranya magyar főkötői

BARANYA MAGYAR FÖKÖTÖI 239 mek minéműségében — a hagyományos keretek között — lehet némi eltérés, de magában a főkötőn lényegében nincs. Talán mégis annyi — kevéssé szembetűnő —, hogy Ormánság nyugati felén a pántlikázás lefelé haladó ága, a „lába" két szalagja — a keleti fél ellenében — nincs egymáshoz varrva. (1. 2. kép). 1—2. kép Egyéb jellegzetessége mellett még egy érdekes szerepe van — színében bizonyos mértékig életkorjelző. Három alapszíne van: Fiataloké piros, középkorúaké kék, öregeké fehér. A színt a pántlika alapszíne adja, a hozzáigazodó díszekkel. Ehhez alkalmazkodott a felerősítésre használt gombostű fejének színe is. Pirosnál a tű gombja élénk színű, virágdíszes, később halványabb, fehérnél már a gomb is fehér. Fiatal menyecskék férjhezmenetelükkor kezdtek fők ötöt viselni. Lakodalom éjszakáján „felkontyolták" az új asszonyt. Ez szó szerint történt, ugyanis lány korában hajfonatát (bibac, cica) leeresztve viselte. Most felcsavarták (nem fonták!) madárfészekszerű kontyba, s erre helyezték rá a főkötőt. Minthogy ennek tokja elég kisméretű, az asszony hajából legtöbbször le kellett vágni, hogy beleférjen a főkötőbe. Az első főkötő piros. Ennek is van két változata: Egyiknek szalagja sima piros — ezt inkább a sötét hajszínhez tartották illőbbnek —, a másiknak piros alapon színes virágokkal tarkázott a szalagja. Piros főkötőt úgy 30—32 éves korig viseltek. A pirosból a kékbe volt egy átmeneti színű, a rózsaszín, — bár ez többször inkább piroslila volt, de- általános neve: rózsaszín fékötő. Ezt csak talán két évig viselték. A rózsaszínű főkötőt az Ormánság nem minden falujában hordták. Ahol hiányzott, ott annyi idővel tovább viselték a pirosat. 34—35 éves korban került sor a kékre. Ezt 48—50 éves korig viselték. De ezen belül volt három változat. Első harmadban a kék szalagon még élénk színű virágok tarkállottak; ez a parasztcifra vagy rózsáskék. Második harmadban a simakék következett. Ennél a szalag színe teljesen kék, vagy csak alig feltűnő halvány virágokkal díszes. Végül az utolsó harmadban került sor a fehércifrára vagy fehérrózsásra. Itt a kék szalagon csak fehér virágok lehettek. A három alcsoport között éles határ nincs; fokozatosan, szinte észrevétlenül megy át egyik a másikba, viselője éveinek múlásához alkalmazkodva. Eddig a főkötőknek csak a színe változott, természetesen a díszeké is, ha nem is olyan határozottan, mint a szalag színéé, — ellenben mit sem változott a forma. 50 éves kor után már csak fehér lehetett a főkötő. A díszek is egyszerűsödnek, a csillogó díszek elmaradnak, a szalag pedig mind kisebb lesz, utóbb már csak kis szalagcsokor (3. kép). Ügy 60 éves korra már csak egy maroknyi kis — legtöbbször béleletlen —, minden dísz nélküli tok marad, éppen csak hogy a kontyot befedje, ez a kapisztalevél. Patyolat- (finom fehér gyári vászon) vagy gyolcsból összevarrták maroknyira, az alapanyaggal bevont gombot rávarrták a kis főkötőre, ez képezte a nagy főkötőn látott kontynak nevezett keményebb részt, minél fogva a hajhoz erősítették (4. kép). Ez kíséri el azután a „szülikét" a haláláig. A fehér főkötőről elmaradván a csillogó fémáíszek, gyakoribb lesz a fehér szalagból készült ,,pőnyeg" (leírását lásd a díszek ismertetésénél). (3. kép). Van főkötő, amelyet sűrűn, szinte pikkelyszerűen ezzel borítottak be, az ilyet egérfüles főkötőnek nevezték. (Az egyes pönyegrészek olyanok, mint a kis egérfül.) 3. kép 4. kép Itt nem lesz felesleges megemlíteni egy ezzel kapcsolatban felötlött gondolatot. Talán ebben láthatjuk a főkötő legrégibb díszítési elemeit. Színes szalagok használatáról több helyen olvastunk. A XIX. század előtt nem álltak rendelkezésre a viszonylag olcsó, szemre viszont tetszetős, gyári díszítő anyagok. A drágább kézműipari cikkekhez nem juthatott hozzá a szegény pórnép, ellenben szalagokat festeni, népi festő anyagokkal, minden nehézség nélkül tudhattak (ahogy szövő fonaluk ilyeténvaló festéséről ha-