Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Zentai, János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor és almaecet készítés – Külü

190 ZENTAI JÁNOS Ez a kis üzem már telephelyet igényel. Erre a célra az udvar, vagy az ehhez csatlakozó szérűskert niegfelelő, sima területét jelölték ki. A földbe szilárdan leástak egy cölömp-öt (duc). Ez egy 20—30 cm átmérőjű rönk, amely kb. egy m-re áll ki a földből. E körül, mint központ körül, kettő és fél, három m-nyire kört vonnak. A kör nyomán árkot ásnak, ebbe vályút helyeznek. A középoszlophoz rúd csatlakozik, amely egy malomkő lyukán halad keresztül. A malomkő olyan távolságra van a rúdon elhelyezve, hogy éppen a köralakú vályúba állhasson be. A rúd a kövön kívül ér kb. egy m-nyire. Itt végére hámfát akasztanak, erre lovat lehet ráfogni, amely elindulva mozgásba hozza a szerkezetet. A központi oszlopon a rúd, rúdon kerék módjára a kő, a vályúban körbe jár. (5. k.) A középoszlopra, annak levékonyított csaprészére, azon simán körülforoghatva van a rúd ráerősítve, és pedig úgy, hogy a rúd végén egy rövid ráerősített fadarabbal kétágúvá alakítják. (De igyekeztek olyan rudat keresni, amelyik természetesen kétágú) Ez a csapágy szerepét betöltő két ág fogja közre az oszlop csap részét, amely körül forog. (5. k.) A másik módja az volt, hogy az oszlop felső részét simára vágták, repedés ellen vasabronccsal körülfogva biztosították. Ide, a tetejébe, vascsapot ütöttek, a rúdba lyukat fúrtak. A rúdba fúrt lyuk ráillett a vascsapra, s forgott körülötte. 5. Lóvontatású almatörő kétágú rúddal. 6. Lóvontatású almatörő csapos rúddal. (Rekonstru.vció-terv: Zentai János, rajz: Monori Magda.) A vályú régebben fából készült. Igyekeztek természetes görbületű fatörzseket keresni, amelyek a köralakú árokba befektethetők voltak. Ezeket ácskapcsokkal erősítették egymáshoz. A görbe rönk-darabokat vályú módjára kivájták, így egy szabályos köralakú vályút nyertek. Később a vályút már téglából építették, cementtel vakolták be (pl. Kémesen). Legtökéletesebb volt a betonból készült vályú (ilyen volt Bogdásán és Drávapiskin). A kő általában használaton kívüli malomkő volt. A megmaradt bogdásai kőről megállapítható, hogy lyukát fadarabbal bedugták, abba fúrtak egy vékonyabb lyukat, amelyet vacsővel béleltek. Ez forgott a rúdon. A forgó részeket néha zsírral, hájjal kenték meg. iSzerencsére még él két olyan adatközlő (Bálint János Drávapiskin és Molnár T. Lajos Kémesen), akik elég jól emlékeznek gyerekkorukban családjuk tulajdonában lévő, és akkor még működő ilyen szerkezetekre, és a velük végzett munkákra. Bálint János szerint az ő apja 1910 körül vette meg Vajszlón a készüléket, ahol még favályuja volt. Drávapiskire szállítva itt újra felállította, de már betonból készíttette el a vályút. Ezt 1924-ben bontották el. Molnár T. Lajosoknak Kémesen volt almatörőjük. Ezt adatközlő édesapja maga készítette. A követ egy drávai hajómalomból vette, a vályút téglából rakta, cementtel kente be. Emlékezete szerint 1907 körül készült, az első világháború alatt szűnt meg. A készülék elnevezésére, halvány emlék szerint használták az ómaszürü-t, egy Ormánságán kívüli (sumonyi) adat szerint ómaöllető. De ezek az elnevezések vagy nem voltak általánosak, vagy feledésbe mentek. Annál is inkább, mert a magyar néprajznak ez egy nagyon elhanyagolt területe. (Ormánságon kívül talán nem is ismerték?) A vályúba egyszerre három-négy zsák (mintegy 2 q) almát öntöttek. A kő mozgatására egy vagy két lovat fogtak be. A vontatóerőt rendszerint az alma tulajdonosa adta. Bálint szerint ha a sajtoltatónak nem volt megfelelő a lova, — pl. ijedős, kevésbé betanult csikó —, akkor saját lovukat fogták elé. A vezetőrúdra rászögeltek egy megfelelő hosszúságú póznát, s ehhez kötötték hozzá a ló kantárját, így az kényszerítve volt körben járni, nem kellett vezetni, hiszen nem tudott más irányba elmenni. Ami almát a kő esetleg kisodort a vályúból, azt lapáttal mindig bekotorták. Ez inkább csak eleinte volt, amikor a könnyen guruló egész almával volt tele a vályú. Amikor az alma pépszerűvé összezúzódott, lapáttal teknőbe merték, s ráöntötték a sajtóra. A kiméréshez falapátot használtak. Ez olyan széles volt, mint a vályú, nyele pedig olyan hosszú, hogy állva kényelmesen lehetett vele lapátolni. Ha lé maradt vissza a vályúban, kézzel kifacsart almapépet szórtak vissza, ezzel itatták fel, és szedték ki. Drávacsepelyen kisebb kő volt, ezt gyakran csak emberek forgatták, ló nem is kellett. Aki-