Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Zentai, János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor és almaecet készítés – Külü

KÉT ADAT ORMÁNSÁGBÓL 191 nek lova nem volt, s nem volt nagyon sok az almája, több helyen is előfordult, hogy emberi erővel hozták működésbe a törőt. Sikerült adatot találni ennek a járgányszerű törőnek a kezdetlegesebb formájára, Szaporcáról. Bizonyára ez a kialakulás egyik kezdeti foka. Ennél már meg volt a középoszlophoz csatlakozó rúd végén forgó, elhasznált malomkő, de csak egy db görbe rönkbe vájt vályúban mozgatták előre, hátra, kézi erővel, így zúzva össze az oda öntött almát. Ebből kiindulva jutottak el azután a teljes köralakú vályúig, majd az állati erővel való mozgatásig. Az almabor-készítés munkamenetének második szakasza a satolás (sajtolás), s ennek eszköze a sató, ómasató (almasajtó, prés). Amint az almatörő eszközöknél láttuk, a sajtók esetében is megállapíthatunk egy fejlődési fokozatot. És amint a törő eszközöknél, úgy a sajtóknál is megtalálhatók egyazon időben, egymás niellett a különböző fejlettségi fokok. Ismertetésüket itt is az egyszerűbből kiindulva a fejlettebb felé haladva adjuk. A sajtónak technikailag két fajtáját ismerték: nyomórudast és csavarost. Itteni nevük egységesen: ómasató (almasajtó). A nyomrudas a kezdetlegesebb szerkezetű. Tárgyi emlékünk erről nincs, csak az elbeszélések alapján alkothatunk magunknak képet róla, rekonstruálhatjuk. Gyöngyfán találtuk a legkezdetlegesebb sajtó emlékét. 15—16 éves gyerekek is megcsinálták, s készítettek vele almabort, szinte játékszerűen. Egyetlen, erre még emlékező, adatközlő szerint úgy is nevezték, hogy gyeröksató. Kb. 1 m hosszú, erősebb rönköt vályúszerűen kivájtak, a vályú oldalaihoz rövid deszkákat állogattak, úgy hogy kis rések maradjanak azok között. Ebbe beleöntötték a megtört almát. Tetejére egy erősebb deszkalapot tettek, amelyre egy rövidebb fát állítottak. Fogtak egy hoszszabb rudat, ennek egyik végét bedugták egy rönkrakás hézagaiba, úgy, hogy rá lehessen nyomni vele a kezdetleges sajtó fedő deszkájára állított fára. A rúdnak a hosszabb vége maradt szabadon, amelynél fogva a rudat lenyomva, fejthették ki a sajtoláshoz szükséges nyomóerőt. A vályú aljára lyukat fúrtak, ebbe rövid bozda (bodzafa) csövet tettek, (melyet a fa vastag, laza belének kinyomása folytán alakítottak csővé), ezen folyott ki a lé, melyet valamilyen edényben fogtak fel. Ezt azon nyomban el is fogyasztották. 1—2 literre valót tudtak így egyszerre készíteni. Ezzel lényegében ismertettük is a nyomórudas sajtó szerkezeti és működési elvét. Természetesen a rendes sajtók az ismertetettnél tökéletesebben készültek. Lássunk ilyent is. Vastag, erős, legtöbbször tölgyfa rönköt négyszögű, lapos hasábbá faragtak ki. Ebbe négy felfelé álló erős lábat ácsoltak, melyek egy keretet fogtak össze felső végüknél. A keret méreteinek megfelelően a rönköt véséssel kimélyítették. Alul a véset falához, felül a keret belsejéhez támasztva, körül deszkákat állogattak, úgyhogy 2—2 deszka között mintegy 5—6 mm-nyi rés maradt. Ez az úgynevezett kosár (törkölyláda). Ebbe öntik bele a megtört almát. Tetejébe egy, a törkölyládába pontosan bele illő, erős falap kerül. Erre egy rövid fadarabot állítanak, amelyre fekszik rá a feszítő rúd. A rúd tulajdonképpen egy kétkarú emelő. Ennek az egyik, a rövidebb karja egy szilárd ponthoz kapaszkodik, azután rátámaszkodik a törkölyláda fedő lapjára tett fadarabra, amely lesz az emelő forgáspontja. Az emelő másik karját hosszabbnak hagyják, hogy minél nagyobb nyomóerőt fejthessenek ki vele, A forgáspontot képező alátét fából többet készítenek különféle hosszméretekben. Ugyanis, amikor az emelőrúd karja már leér, nem feszíthető tovább, akkor kicserélik az alátétfát hosszabbra. Az alátétfa felső vége homorított, hogy az emelőrúl jobban fekhessen rajta. (7. k.) A satóval rendelkező gazdáknak meg volt a szokott helyük, ahol a satolást végezték. így az a szilárd pont is, ahol az emelőrúd egyik végét rögzíthették. Itt azidőben a gerendavázas, talpas épületek voltak általánosak. A pajta vagy kamra egyik függőleges gerendájába volt egy megfelelő lyuk vésve, ahova az emelőrúd végét bedughatták. Zalátán említették, hogy az egyik gazda udvarán egy hatalmas almafa állt, annak odva volt az a hely, ahova a rúd végét dugták. (8. k.) Volt egy fajta sajtó, amelynél önmagán volt az a bizonyos szilárd pont. Az alaprönk egyik végébe erős vasszeget ütöttek, melybe rövid láncot akasztottak. A lánc végső szeme olyan nagyméretű, hogy abba a rudat beledughassák. 8 a. k.) Az alaprönkben, a törkölyláda körül, sekély vályút vésnek, ebbe gyűlik össze a nyomás következtében kisajtolódott és a deszkák közötti réseken kiszivárgó lé. A vályúban összegyűlő lé, az egyik oldalon fúrt lyukba ütött csapon keresztül folyik egy aláállított edénybe, sajtárba. A csap — mint fentebb már láttuk — lehetett egy belétől megfosztott bodzafa ág is. Gyakrabban egy kifúrt kemény —, leginkább gyertyán-fa,, amelyet szükség esetén dugóval be is lehetett zárni. Ormánságban ezt a kezdetleges csapot pipacsap-nak nevezték. (Használták ezt régebben a borászatban, s élőfa megcsapolásnál is.) Volt még egy egyszerű formája: két keskeny deszkát V alakban kis csatornává szögeltek össze, azt erősítették a sató kifolyó lyukja alá, s ezen át folyt a lé az alá állított edénybe. A csap, illetve csatorna alá, fűzvesszőből font kosárkát akasztottak, ezt alkamazták szűrő gyanánt.