Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Muzeológia - Dankó, Imre: A sellyei talpasház rekonstrukció

A SELLYEI TALPASHAZ REKONSTRUKCIÓ DANKÖ IMRE Az 1968. évi Pécs—Baranyai Múzeumi Hónap kimagasló eseménye volt a sellyei múzeum udvarán felépített és berendezett ormánysági talpasház ünnepélyes megnyitása. Sellyén régóta él és hat a múzeumi gondolat. Már az ötvenes évek végén konkrét lépéseket tett a Községi Tanács egy ormánysági néprajzi, helytörténeti múzeum létesítésére. Sok anyagot összegyűjtöttek, amiből azonban több szükséges előfeltétel hiányában nem lett múzeum; ez az anyag akkor a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került s helyette részben a helyben és a környéken gyűjtött anyagra is támaszkodva, de főleg a Janus Pannonius Múzeum anyagából Sellye egy állandó népművészeti kiállítást kapott. Ez a megoldás nem elégítette ki a község vezetőit és a lakosságot, de a szépen meginduló és egyre fejlődő idegenforgalmat sem. Különösen nem akkor, amikor a kiállítást a sellyei járás megszűnésével kapcsolatosan előnytelen helyre, rossz körülmények közé kellett költöztetni. A sellyei járás megszűnése érdekes módon újabb lökést adott a községben a múzeumlétesítési törekvéseknek, vágynak. Varga Lajos vbelnök, Pápay Jenő, a községi Népfront Bizottság titkára, ismert magángyűjtő és Fekete Sándor kultúrotthon igazgató sohasem mondtak le az önálló múzeum létesítésének eszméjéről. Különösen nem akkor, amikor a sellyei járás megszűnésével a község fejlődésének új lehetőségeket kerestek, próbáltak biztosítani. Természetesen nemcsak múzeumalapításra gondoltak, de az biztos, hogy múzeumlétesítő szándékaik mögött ott állt az a meggondolás is, hogy Sellye, az egykori mezőváros, az Ormányság központja, nem állhat meg a fejlődésében egy közigazgatási reform számukra hátrányos következményei miatt. Hogy többek között múzeumlétesítésre is gondoltak az a korábbi kezdeményezéssel, illetve azonkívül azzal is magyarázható, hogy mind az említett vezetőkben, mind a seílyeiekben elevenen élt a népélet megbecsülése, a hagyományok ápolására való törekvés. Tudatosan törekedtek az ormánysági népi hagyományok megmentésére és ez nem volt számukra különösebben nehéz, érthetetlen feladat, mert Fekete Sándor kivételével a kezdeményezők Kiss Géza »tanítványai-« voltak. Jól ismerték, munkájában segítették, sokat láttak, hallottak, tanultak tőle. Múzeumlétesítő szándékaikban így azután Kiss Géza is továbbélt, hatott. A sellyei múzeumlétesítés 1964—65-ben fordulóponthoz jutott. A Községi Tanács fokozatosan megszerezte és a szükségletnek megfelelően átalakította és múzeumi célra rendelkezésre bocsájtotta a volt róm. kat. iskolát (közvetlenül az átadás előtt pedagóguslakások voltak benne). Ebben a jó helyen lévő, jó állapotú épületben nyíltak meg aztán az új állandó kiállítások 1966-ban és 1967-ben. Ezeket a kiállításokat, amelyek az Ormányság népéletét (ősfoglalkozások, gazdálkodás) és népművészetét mutatják be, Mándoki László és Zentai János muzeológusok rendezték a pécsi Janus Pannonius Múzeum anyagából. A kiállítások látogatottsága, a fejlesztés igénye, a közben szórványosan folyt gyűjfőtevékenység elárulta, hogy itt, ennél a kiállításnál, a község vezetői nem fognak megállni. Erre vallott az is, hogy az átalakított épületben a kiállítási helyiségek mellett gondoskodtak raktári helyiségekről, is, valamint az a terv is, ami mindinkább kikristályosodott és erősödött, hogy egy, a mármár kiveszőben lévő talpasház megmentésével szabadtéri néprajzi múzeumot, múzeumházat létesítenek. A terv, az igény megvalósítása, kielégítése addig szenvedett halasztást, amíg végül Sellyén elpusztult az utolsó talpasház is. Sőt

; a közvetlen környéken is erősen megfogyatkozott a számuk. A pár még megmaradt pedig olyan állapotban volt, vagy annyira átalakították az idők folyamán, hogy áttelepítésére nem lehetett komolyan gondolni. Ilyen körülmények között érlelődött meg Varga Lajos vb-elnökben a rekonstrukció gondolata. Varga Lajos ormánysági ember, ott született, nőtt föl, részese volt a népéletnek és részese ma is. Nagyon jól ismeri Sellyét ós környékét, minden házát, minden emberét. Ismerte, látta az utolsó talpasházakat, egyik-másik javításában, lebontásában is résztvett. Ismerte azokat az embereket, akik ilyesmivel foglalkoztak, ilyesmihez értettek. Amikor a rekonstrukció gondolata megfogant benne, sorrajárta a még álló környékbeli talpv.sházakat és széleskörű megfigyelő, mondhatni gyűjtőmunkát végzett.