Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Helytörténet - Tóth, Tibor: A juhtartás szabályozása a mernyei uradalomban

JUHTARTÁS MERNYÉN 253 kerülték a szélsőséges időjárás veszélyeit, a túl gőzös istállót. Ha a kergeség herélés előtt következett be — az ilyen esetek miatt tiltották egyébként az újszülött bárányok fölösleges tapogatását — a sürgős kivágást is hasznosnak ítélték. A legcélravezetőbbnek ilyenkor a beteg állat mielőbbi értékesítését látták.

52 Az Utasítás szerint gyakori volt az állatok között akörömfájás. Ennek okául általában a körmök közé ragadt sarat, vagy trágyát hitték, ezért hideg vízzel történő mosogatással igyekeztek gyógyítani. Amennyiben az állat körme között a bőr nedvezett, a köröm megpuhult és sebesedés is jelentkezett, az állatokat elkülönítették és alaposabb gyógykezelés alá fogták. Ennek során a gondosan letisztított körömről éles késsel lefaragták a beteg részeket, ezt követően a lábakat kékkővel megszórták és bekötötték. A kötést minden harmadik napon újították és gondosan vigyáztak arra, hogy a betegség ideje alatt az állat alatt mindig friss, puha alom legyen. A nyerhető gyapjúhasznot károsította az elég gyakori rühösség. Ennek a betegségnek a felbukkanásakor — ha csak nem idegen állatoktól terjedt át — szigorúan felelősségre vonták a nyáj őrizetével megbízott juhászt, miután az effajta betegséget mindenkor a tisztátalan gondozás eredményének tulajdonították. A kosz elterjedésének megakadályozására a juhászoknak minden délben át kellett a nyájat vizsgálni, a vakaródzó állatot azonnal be kellett kenni az e célra külön készített kénes tartalmú kenőccsel. A juhállományt fenyegető betegségek egyik legsúlyosabbika a vérbendöglés (lépfen e) volt. Ennek okául az Utasítás általában a hirtelen kondíció javulással feltételezhetően együttjáró „vérsűrűsödést" jelölte meg. Ez a vér aztán „vagy a tüdőbe vagy a májba, de többnyire a lépben találtatik". A legcélravezetőbb gyógymódnak ez esetben az azonnali érvágást tartották. Nyilván sűrűn használták is ezt az eszközt, mert az uradalom későbbi jószágkormányzó-monográfusa még 1940 táján is a legelők lépfenés fertőzöttségéről panaszkodott.

53 Preventívaként só és salétrom keverék hetenkénti nyalatását ajánlotta, továbbá a napi kétszeri itatást, hogy ezzel a lépfene előjelének tartott szorulást feloldják. Mindezek mellett gondosan vigyázni kellett az állatok kondíciójának azonos szinten tartására is. Különösen a bárányokat pusztította a szörfére g-nek nevezett száraz, erős köhögéssel járó tüdőmegbetegedés. A tapasztalatok szerint 52 Érdekes módon úgy tűnik, hogy kísérletet sem tettek az ilyenkor általában alkalmazott koponyalékelésre, jóllehet a kergeség oka már régebben ismert volt. 53 Szentiványi: im. 230. 1. gyakran terjedt a tavasz folyamán gyengén tartott bárányok között, de rossz, poros legelőn az erőteljesebb állat is hamar megkaphatta. Deres legelőn járás, meggondolatlan itatás, sáros víz egyaránt okozhatta a bajt. Gyógymódot nem adott az Utasítás, hanem a legeltetési rendszabások alapos betartását hangsúlyozta. A fentiekhez hasonló okok miatt gyakori volt a bárányhasmenés is. Ennek megelőzése érekében óvták a fiatal állatokat a hőingadozástól, a hideg víz ivásától, a poros legelőktől. Éppen a legutóbbi miatt határozott legelőrendet igyekeztek bevezetni: a jártatott területet több részre osztották, a legeltetés helyét hetenként változtatták, így igyekeztek biztosítani a legelők állandó regenerálódását. Amennyiben a betegség mégis jelentkezett az állatokkal pörkölt zabot etettek. A bárányok elégtelen tavaszi táplálásával hozták összefüggésbe a hasüreg természetellenes felpuffadásával jelentkező gilisztásodást. Mint írták, „ha az olyan Bárányok korán nem orvosoltatnak, a testiben levő férgek annyira elszaporodnak, hogy utoljára egészen kiszáradnak, és el is vesznek". A férgesedést hetenként háromszori, éhgyomorra történő fokhagyma adagolással gyógyították. Ezzel egyidőben az állatokat különösen tápláló legelőre hajtották és emellett rendszeresen kaptak zabot is. A nedves, buja legelők használatánál gyakori volt a felfúvódás. Ennek gyógyítása — ahogy arra már fentebb is utaltunk — mészvízzel történt. A frissen égetett meszet porrá törve, jól elzárt üvegekben tárolták. Szükség esetén egy evőkanálnyi mészporra ráöntöttek 2 dl. vizet, és a keverék üllepítése után visszamaradt mészvizet a beteg torkába töltötték, miközben erősen hajtották, mozgásba tartották az állatokat. A fentiek mellett külön foglalkozott Dombrády az elletés körül előforduló különféle megbetegedésekkel. Elsőként említette ezek sorában az anyák tőgygyulladását (tőgyf e n e). Tapasztalataik szerint a betegséget vagy a bárány elégtelen szopása, vagy az anya megfázása okozta. Első stádiumban, amikor még a beteg tőgy csak vörös és tüzes volt a gondos kiszoptatás még célravezető lehetett. Ha azonban a beteg testrész hideg tapintásúvá vált és lilás-barnás elszíneződést mutatott, a lilás helyeken a tőgyet fél centiméter mélyen felvágták, a sebeket naponként háromszor, éjjelenként pedig egyszer terpentinolajjal erősen bedörzsölték. Mindaddig folytatták ezt a kúrát, amíg a beteg tőgy nem nyerte vissza az egészséges hőmérsékletét és testszínét. Gyakran fellépett a bárányok között a szájvarasod ás. Az olyan betegségben szenvedő állatokat — miután a tapasztalat ragadósnak mutatta — elkülönítették, és az