Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Bosnyák, Sándor: A moldvai csángók mondáiból

A MOLDVAI CSÁNGÖK MONDÁIBÓL 177 aszongya —, me Ilona templomba van — aszongya —. s egy nagyszakállas öreg — aszongya — bejött hezzám — aszongya — s ne mit mondott nekem. Ászt, hogy én fogadom, hogy a templomból nem maradok el. Mé marattam el s mé nem mentem a templomba? Akkor apám aszonta: — Várj meg — asz mongya —, me jő minynyán anyád es a templomból. Jő a feleséged es, s vele egyetemben hazamentek. iMeg es várta. Mikor odajöttek, akkor kezdett panaszkonni az asszonyának, hogy ő mit látott. Mett ő nem alutt, tiszta józan ébren vót. S akkor többet — aszonta — az asszonyától, hogy ü többet a templomból el nem marad, s ő egyedül nem marad. E történt a Ferenc bácsival. Jakab Istvánné 32. A halott haja. Monták, hogy a halott visszajött mert a haját eltette, a saját haját, s akkor visszajött, s ameddig el nem vették ászt a hajat onnat, s el nem égették, mert hogyha tűzbe rakják a halott haját, akkor a másvilágon előnybe kerül, de ha nem rakják tűzbe, akkor mindig avval álmodozik, hogy vissza kell jöjjön és addig nem lesz nyugovása, amíg el nem égetik ászt a hajat, s amíg ászt a hajat el nem égették, addig mindig vissza járt. Gyurka Mihályné 33. Az éjféli kísértet. Hát hallottam, hogy egy embernek meg vót halva egy kicsi gyermeke és kocsiba befokta a teheneket és ő nem nészte meg az órát, ő csak a csillagot nészte, hogy mikor indul el hazulról. Még nem vót éfél és a gyermek, amelyik meg vót halva, a kicsi fijú gyermeke, az le vót ülve a gyöp mellé és ő odament, hogy vegye fel, mer nagyon sokat siratta. Mikor odament, hogy felvegye a gyerekit, akkor a gyermek ellökte és akkor mingyár fölesett. Az nem vót a gyermek, az valamilyen szellem vót, őt mekkísértették. És olyan beteg vót az ember, hogy ameddig a gyöpfűből, ahova le vót ülve az a gyermek, abból a gyöpfűből nem szárasztottak, el nem égettek, addig nem jött helyre az ember. Gyurka Mihályné 34. A halálra táncoltatott szerető. Hát ászt mesélték a régi öregek, hogy vót egy fijatal pár. Hát a fijatal lány, az szerette ászt a legényt, a legény meg nem vette el. Hát az egyik lett nősember, a másik meg fijatalasszon, de hát nem vótak együtt. Akkor asz monta a fijatal asszon, hogy ő elviteti azon a kocsorbán éjjel a legmagasabb hegyre és ott fogja mektáncoltatni, hogy még huszonnégy óráig se éjen, azétt, mert nem vette el őt. Hát akkor el se vitette, mektáncoltatta, de asz monta neki, hogy: — El ne árulj valakinek, hogy én mi csinátam, mer ha eltalász áruni, találkozunk még. Ha eccer megin elfoglak, akkor addig táncoltatlak, amíg megöllek. Hát a szegénember hazament, a feleséginek mek se merte mondani, annyira kifáradott, remegett és nem tutta megmondani a feleséginek. A felesége mindig kérdeszte: — Mi van veled, hogy annyira kifárattál? Asz mongya: — Nagyon szalattam, mer jött az eső. Mikor kiment a felesége, hát nem es vót eső, tiszta vót az ég. Hát észt nem tutta ő elárulni. Mekhalt, és akkor se tutta elárulni ászt, hogy ő ászt a fijatalasszontól kapta, hogy elvitette üt. Gyurka Mihályné 35. A tehén teje. Hát tutták úgy a régi Öregek, hogy olyannyira elvették a szegén tehénnek a tejit, hogy a kisbornyú nem vót mit szopjék. Akkor elment annak az illetőnek a kapujához, ott bőgött bé a szegén tehén, addig, ameddig ászt a tejet viszsza nem kapta. Gyurka Mihályné 36. A mesztelen nők. Hát annakidején, gyermekkorunkba mesélte az édesanyám, hogy a nagyapám kiment az erdőbe. Valamilyen kocsifát akart vágni, kocsirudat. És ő kiment — aszongya —, hát ugye alkonyatkor, amikor, hogy az erdésszel ne találkozzon. És hajjá, hogy valamilyen ének van az erdőben. Hát gondolta, ilyenkor hát milyen ének es vóna. Hát addig megyek — gondolta —, még rá nem megyek arra a hangra, hogy honnan hallaccik. És megy, átmegy egy vőgyön is. Addig megy, amíg a hangot meg nem találja. Akkor asz mongya, hogy átment azon a hegyen, átment egy más vőgybe. Lássa, hogy hát két nő, egész hosszi haj val, hát kerülnek egy fát. Egyiknek egy fejsze van a kézibe, másiknak egy balta a kézibe. Egyik üt egyet be abba a fába, az élő fába. Két ilyen hasábot megélesítettek és beleverték az élőfába. Mekkerültek, mindketten egymás után mentek, dehát mindig monta az egyik a másiknak, hogy: — Ne nézz sehova, csak gondolj — aszongya —, hogy milyen veszélybe vagy most. És előre menny — aszongya — s egy csapással mindig. Akkor mindig mekkerültek ászt a fát, mikor az ékhez értek, belevertek, mind a ketten ráüttek arra az ékre. Hát az ászt jelentette vóna, hogy hát, akit babonásztak akkor, minél jobban beleverték ászt az éket, annál súlyosabb lett a betegsége. Akkor asz mongya, hogy: