Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Bosnyák, Sándor: A moldvai csángók mondáiból

178 BOSNYÁK SÁNDOR —• Na imég üssük — asz mongya. De a nagyapám az meg nészte távolról, hogy hát mit csinálnak ezek? De csupa mesztelen vótak. Hajik leengedte, egész kiódva jés a hajik leengedve. Na mikor elvégeszték a dolgukat, akkor aszoingya: — Na most már, hát vedd a ruhádat — asz mongya — és megyünk, nem veszünk magunkra ruhát, megyünk addig, amíg el nem érünk — monta, hogy milyen dombra — a falu közelibe. Ott majd felőtözünk akkor, de — aszongya — vissza ne nézz! Mennek mindig tovább-tovább. De asz mongya, hogy hát olyan szép zenével késérték hátulról, hogy —' asz mongya —, hogy bírhatatlan vót, hogy olyan nagy zene ment, hogy késérte őköt. De látni nem látta, csak hallotta ászt a zenét. De ez mindig monta, hogy : — Nehogy visszanézz, me akkor — asz mongya — téged fog meg! Amire odaértek a falu szélin, most má az erdő szélire, csakhogy nagy lejtőn vót a falu, vőgybe vót és ők, ők fel vótak az erdő szélén. — Na — asz niongya — most húzd a ruhát magadra, csak az egyszál ruhát és menjünk tovább —• asz mongya — majd a szöllőtökbe ott asztán — asz mongya — felszeggyük magunkra, mindent. Csak vissza ne nézz és ne nézz sehova, mer akkor — aszongya — téged fog meg a babona. Akkor mennek tovább. Magára vett egy szál ruhát, hogy éppen mesztelen ne legyen. Mentek tovább, leértnek a szöllőkbe, vótak gyümőcsösök. Akkor hát asz mongya, arra a nagy zenére s arra a nagy hangra, hogy hát mékse állta meg a szeme, hogy vissza ne nézzen. Viszszatekéntett. Akkor egyből rosszul lett az a nő. De hát nagyapám ismerte jól. Visszanézett. De ő késérte ezket, ezket a nőköt. Visszanézett — asz mongya —, hát lássa, hogy hát az egyik annyira őtöztetni akarja, hát ő kileste, hogy mi csinálnak. Akkor, asz mongya, hogy hát olyan beteg lett, a nő, aki visszanézett, hogy olyan beteg lett, hogy nem tudott menni mos már, nem tudott magáról. Ez felöltösztette persze és hazament és szólt otthon, hogy jöjjenek, me fáér indultak és elesett a szomszédasszonya és nem tud hazamenni. Hát akkor mentek a segítségikre, hogy hát hazavitték a beteget. Na mire hazakerültek, akkora hát az a beteg olyan súlyosan beteg lett, hogy hát mekhalt. Hát úgy tutták, úgy «íonták mindig, hogy mentek az erdőre és rossz szél találta és abból. Dehát a titkot nem tutta kerülni asztán a másik asszony, mer hát kiderült asztán, hogy hát ők babonásztak egy fiatal asszonyt, akinek a férjibe szerelmes vót annak az asszonnak a lánya, aki meg is halt. És ők ászt akarták vóna megbabonázni, hogy meghaljon annak a férjinek a felesége, hogy ennek az asszonnak a lányát elvegye. És ászt akarták megbabonázni, megcsinálni. És akkor hát, mivel visszanézett, és há mit tudom milyen babona lehetett, hogy visszanézett, akkor őtet találta meg ez a betek ség és szörnyethalt. Kocsis Györgyné 37. A vízvető asszon. Na most én még elmondok egy meszét, ami énvelem történt. Hát otthon vótam Rómániában én nekem egy este fájagatott a fejem. Há gondoltam magamba, hogy mégis immá, hogy fáj, de el-el áll, csak eláll magától. Hát az nem állott el, az még tovább jobban fájt. Mikor megebrettem éjjel, immá annyira ment a szűvemre is ós gondoltam, hogy mondom, kötöttem az uramat, hogy keljen fel, hogy mennyen el — mondok valahova, hogy vizet vessenek nekem, vagy a fejemnek. Dehát ászt nem tuttam felkelteni, mett az olyan m élj en alutt, és vettem magamat, szépen fölkeltem és kimentem mamókámhoz, körülbelül vót egy kéccáz méterre. [Kimentem oda hozzájuk s felkötöttem, mert le vótak feküve, guzsaljos után vót. S felkőtt mamókám, s mondom neki, hogy mii a bajom. — Na — aszondi — fiam, gyere — aszongya — bé. S imikor bementünk s éppen, hogy a tűz még nem alutt vót ki, mett téli üdőbe vót. S mingyát elvett ő bögrét vízvei, félig vízvei s bele oda kilenc szenet, keresztet vetett oda, beleoltott kilenc szenet és ideatta nekem. Abból mingyát ittam kilenc kortyocskát s akkor imingyát jobban eresztem magam. És ez rajtam történt és így mondom 'meg, mett ez igaz is. így vót és így is van ma is. Aki észtet mekteszi, mett az víz sokat használ, amelyikbe megótyák a szenet. Benke Jánosné 38. A gyógyító anyóka. Anyókám asz monta nekem, hogy, mert mindig jöttek hozzánk, hogy akinek a szája bedagatt, a torka, a nyelve kidagadott a szájából, akkor jöttek oda, ő meg tutta gyógyítani. Két ujjával mekfogta, s így mekhuzogatta a torkát neki, meksimogatta nyálval, s akkor kérdesztem anyókát, hogy mondom: — Hát hogy lehet észt meggyógyítani, maga hogy tuggya meggyógyítani? — Űgy ifijam — aszongya —, hogy mikor lejányka vótam, akkor — aszongya — elmentünk az erdőbe az öregebb asszonyokval, akkor — aszongya — kaptak azok az asszonyok havasi gyeket. — Há mondom — mijén az? — Olyan — aszongya — mint a gyek, rövid a farka, de nagyon lassan megy, az nem tud