Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1967) (Pécs, 1968)

Művészettörténet - Hárs, Éva: Képző- és Iparművészeti régióközpontok kialakulása (A vidéken dolgozó művészettörténészek tudományos feladatai)

234 HARS ÉVA de mégis azt (kéül mondanom, hogy ezekhez a nyitott kapuikhoz a vidék művészettörténészei még nem találták meg az utat. Ha a tudományos kutatás eredményeit dokumentáló, megjelent művek között széttekintünk, azt látjuk, hogy azok között jelentős számimtal szerepelnek a művészettörténeti kiadványok. Van egy kiváló szakfolyóiratunk, az Acta Históriaié Artium, a múzeumoknak vanmalk évkönyveik, az Akadémiai Kiadó, a Képzőművészeti Alap kiadója, la Corvina és még néhány .kiadó gondozásában nemekszép tudományos művek jelennek meg. Mindezt figyelembe véve azt kell megállapítanunk, hogy a tudományos feldolgozómunka a kutatók lehetőségeihez mérten nem Ikevés és a megjelenő művek száma az elkészülő jó munkák arányában — elegendő. Mégis, ha azt Vizsgáljuk, hogy a megjelent tudományos vagy akár népszerűsítő célú, de tudományos igényű, önálló kiadványok szerzői között mennyi a vidéki, meg kell állapítanunk, hogy elég kevés. — Ennek oka elsősorban az, hogy az ország területén dolgozó művészettörténészek száma ínég mindig sokkal kevesebb, mint amennyit népünk fejlődő esztétikai igénye és a képzőmű veszeti, művészettörténeti téren nagyon keveset nyújtó iskolai oktatás megkövetelne. Néhány nagyvárosunk az elmúlt esztendők során ipari gócponttá vált. A kulturális élet területén talán egy kicsit merevebb határokkal bástyáztuk körül Budapest középponti szerepét. 1952-ben — 15 évvel ezelőtt — módomban volt résztveinnd egy olyan minisztériumi meglbeszélésen, ahol javaslatokat tehettünk az ország fcépzőés iparművészeti központjainak kialakítására vonatkozóan-. Ügy terveztük, hogy képtárat, illetve iparművészeti gyűjteményt létesítünk Esztergomban, Szegeden, Pécsett, Kaposvárott, Székesfehérváron, Miskolcon, Baján, Szolnokon, Szentendnén és Hódmezővásárhelyen. Mindezekben a városokban a helyi hagyományokat és az akkori körülményekét tekintettük s az volt az elgondolásunk, hogy a helyszínen működő művészettörténész tevékenységével, a gyűjtő és. kutatómunka tervszerű felosztásával és koordinálásával tíztizenöt esztendő alatt a hazai művészettörténet feldolgozása, nemkülönben a művészeti esztétikai nevelés jelentős lépéseket tehet előre. Ne keressük most azt, hogy ez a terv miért és miként módosult. A valóságos helyzet ma mégis az, hogy Pécsnek négy művészettörténésze van, Esztergomnak három, Székesfehérvárnak kettő, Szegednek, Szolnoknak, Kecskemétnek egy-egy és Kaposvárott is van, aki félkézzel gondját viseli RippliRónai hagyatékának és hagyományárnak. így hát, ha nem is éppen terv szerint s ha nem is mindenütt a megfelelő Ikörülrnények és státuslehetőségek mellett, de a meglévő adottságok figyelembevételével és .azokhoz alkalmazkodva mégis létrejöttek azok a művészettörténeti régióközpontok, amelyek az országos gyűjtő- és kutatómunka szempontjából területileg is a legfontosabbak. Az a néhány művészettörténész, aki a budapesti egyetem elvégzése rutám vállalta a vidékre-költözést — mai még talán egy-két kivétellel valamennyi a pionir-gárdához tairtozik (— nem éveinek számát tekintve, hanem azt, hogy a semmiből teremtett képzőművészeti gyűjteményt és a közönyből képzőművészeti érdeklődést —) az a néhány művészettörténész a felsorolt régióközpontok továbbfejlődésiének a biztosítéka. De hogyan lehetséges a továbbfejlődés? A SZOT elnökségének felkérésére nemrég Múzeumi Szakbizottság vizsgálta a .muzeológusok helyzetét és előttünk ugyan köztudott, de így jelentésiében összegezve mégis meglepő megállapításokat tett. Ami ebből most bennünket érdékel — egy-két mondat: »Amikor a múzeumi terület egyrészt szakemberhiánnyal küzd, ugyanakkor másrészt státusz híján álláshiány jelentkezik. Csak a budapesti egyetemen 1970-ig végző 46 műtörténész, 40 négész, 23 néprajzos (stb. stb. — a felsorolás (az összes szakágaikra kiterjed) összesen 122 ifő teljes létbizonytalanságban van, miért elhelyezkedési lehetőségük a múzeumi területen évről évre fogy, sőt reménytelenné válik.« — És egy másik jellemző mondat: »az értelmiségi pályák anyagi megbecsülése terén aránytalanul elmaradt a humán tudományágaikban dolgozók bérezése ós ezek kőzött is a múzeumi pálya áll a mélyponton.-« Eddig az idézet és erre most nem azért hivatkozom, hogy gondjainkra, problémáinkra utaljak, ihaniem azért, hogy az egyetem — tehát a szakmai képzés — képviselői előtt, a szakminisztérium és az országos múzeumok, — minit szakirányítási szervek képviselői előtt •— mint a vidéki múzeumok és művészettörténészek egyik képviselője, szerény javaslatot tegyek: Mint utaltam rá, az ország különböző résziéin művészettörténeti centrumok, régióközpontok alakultak ki. Ezek és az itt dolgozó szakemberek hivatottak a terület művészettörténeti — képzőés iparművészeti — feladatait, gyűjtő- és kutatómunkáját ellátni. Miivel a if eladatok sokoldalúak, indokolt ezeknek a 'régióközpontoknak a megerősítése, a tudományos dolgozók — 'művészettörténészek — számának növelése. Ugyanakkor, ahogy az idézett SZOT jelentésből kitűnik, az állásnélküli fialtál muzeológusok sorában a 46-os számmal a művészettörténészek vezetnek. Megkérdezhetjük — mégsimcs szükség rájuk? — De igen. Szükség van rájuk a .múzeumokiban is, az élő .művészet területein is, az iskolákban és az iskolán kívüli esztétikai nevelés területein is. Több megyei közipont múzeumában nincs műtörténész és kellene. Legalább öt-hat olyan megyei tanácsunk van, ahol a művelődési osztály feladatai lehetővé tennék a művészettörténész foglalkoztatását. A Képzőművészek Szövetsége Területi Szervezeted az országban öt központi he-