Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1964) (Pécs, 1965)
Néprajz - Pataky, A.: Kopácsi magyar népmesék
220 PATAKí ANDRÁS Kolbász A gyűjtés ideje: 1963. IV. 30. A gyűjtés helye: Kopács — Kopacevo. Gyűjtő: Pataky András. A gyűjtés módja: Magnetofon. (I. — 11.) A lejegyzés ideje: 1963. V. 2. Az adatközlő neve és kora: Szálai Ferencné Tóth Zsófi, 62 éves. Volt etycer egy úr, aki mondhat. . . monták neki, hoty kiráj vót, — szóval. És körűjárta a zegész tartománnyát, mindenfelé, hintóval. — Azelőtt nem vótak autók, nem vótak ojan gyors járművek mind most. Ez már nagyon régen vót. — És ahogy járt, o'jan talajon hajtott körösztű a kocsissá, hogy az csak süjjett le, a hintó, lovakkal eggyütt mind abba ja talajba. Ojan vót, hogy sippedős vót. Hát nagyon soká jig ottan, — má a kocsis is kindódott a lovakkal, össze verték egymást, nyomkották. Még jobban fuldokóni akartak a lovak. Nehezek vótak. Lësippettek a sárba. De akkó, az a hintó, az még föl vót. És a kiráj is rajta vót. Jajveszékölt, hogy itt kell mas meghalni neki. mer sëhotysë bír kigyünni. Mer ha meg talppal mén is, lábbal, akkor is, aj is űtet menekíti, hát nagy suja van és léjebb sijjed, és itt kell segiccséggel eggyütt belepusztúni. De azér kijabált. És közelibe, ëgy erdőszélin, ottan dolgozott ëgy emberke, öreg ember. Napszámos, napszámba vót. Az mëkhallotta észt a kijabálást. Messze vót tülle, de mégis, hogy a segéjkiabálást . . . Kor figyelmes vót, hogy mennen is jön az a hang. És ű mekkereste űket, hogy hon vannak. Elment oda hozzájik. A lovakat már nem bírta kimenteni, de a hintót a kirájjal kimentötte, kivette. Darabonként hoszta ki a, ki a hintót. Mikor elébb a kirájt kihoszta, akkor a hintót darabokba kihoszta, mégis mëgmenekítötte. Akkor a kiráj nagyon megörűt, hogy ijen okos ember, hogy ojan móddal ki tutta űket segíteni a sárbú. Akkor ászt monta neki. hogy mas kivánnyon hármat, három kívánságot. Amit hármat kivan, az mind be fog teljesönni. Mer hát nagyobbal nem tuggya hamarossan meksegíteni. De avval legelső segéjt nyújt neki. Az embör nagyon megörűt. Nem is dolgozott tovább. Ment haza. Szegénységbe vótak. Nem nagyon vót nekik még mit ënni se. És a feleségének panaszkodott, hogy mijén nagy vészéjbű a kirájt kimentötte, és ütet úgy mëksegítötte. — Na mast annyuk lësz is mit ennünk, mert kívánhatok hármat. De mas segiccs, hogy mit is kivánnyunk, hogy a három kivánság, az mind beteljesödik. Mi van ami neköd most lekfontosabb, ami legjobban köll a házná. Akkor az, asszony ászt monta : — Jaj, tudod, én asz szeretném, hoty ha ez az — ëgy nagy lábast odatett a sparhetra — ha ez a sparheltön ez a nagy lábas teli lenne pillanat alatt kalbásszal. Nem öltünk. Nincs semmi jó falatunk. Bár etycör jólakhatnánk. ha ászt a zëggyet kivánnyunk is. A zembör aszmonta: — Ej, ez nagyon jó lësz. Jaj, de nagyon jó is. Hát akkor ű azon a módon, ahogy mëg vót tanítva, hoty hogyan kell kívánni, elmonta ászt a kívánságot. Azonnal ott termött a lábasba a kalbász. Tele vót kalbásszal. Az. asszony megrakta alá a tüzet, sütte. Ügy sörtyögött. úgy sût. De a zembör örömébe mindég toporgott körülötte, a sparhelt körű. — Nem is sparhelt vót, hanem ojan tűszhej vót. Banya vót. és tűszhej vót. És a tűzön vót körösztű ojan vas, kettő, ami ja lábast tartotta. — Akkor annyira ke . . . hencögött az embör, hogy: — Rakjad a tüzet, hogy minél gyorsabban had sűjön! A felesége monta neki, hogy ű tuggya, hogy hoty kell meksűni. Hamarosan nem kell mëksütni, hogy megégjön, csak lassan. De a zembör nem fogadott szót. Égy vastag fát nyomni akart a lábos alá. A vas elmozdút, a kalbász lefordút a tűszhej rû a földre. Na akkor vót asztán csuda, mer a zasszony sajna ta, hogy mennyi sok zsírral vót, s a sok kalbász. Most mind a hamuba forgott mëg. — Hogy nyőne — aszongya — a zóródra ez a sok kóbász, ami ezön van, hogy ojan telhetetlen vagy! — férjének észtet kijabálta a zasszony. — Neköd kell tüzet rakni? Mikor én vagyok — aszongya — mellette, őrzöm. Nyőnne bár csak mind a zorodra, oszt húznád amcre csak mennél! Abba a pillanatba rányőt a zembör órára a kalbász. Amére csak ment, mindönütt lógott, huzgáta a kalbászt. Nahát asztán nagyon szomorú lëtt az embör. Pörőt a zasszonra, hogy mér kivángatott ejenöket, mikor mas mingyá elmull a kivánság és úk nem nyertek sémit. Annyit, sokat dolgozott, mégse nem nyert sémit. Aszmonta jaz, embör: — Mast nem lesz más sëmi kívánságunk, mer így én nem élhetök, mikor azok a rőfös kalbászok lógnak a zén óromon, úsznak utánnam. Mas neköm köll — aszongya — kévánni asztat, hogy essön le a zóromrú. így se të nem eszöl mas kalbászt, se én nem eszök kalbászt. Az asszony sírt, még veszekedő — má verekönni akartak a férjével. Hogy: — Hord asztat a kalbászt! Halálig hord a zórodon! Eccör juttunk vóna kalbászhol, hogy jólaktunk vóna, mast teneköd a szelességöd elütötte. — az csak fúrt-morgott.
