Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1964) (Pécs, 1965)

Néprajz - Pataky, A.: Kopácsi magyar népmesék

212 PATAKI ANDRÁS aszmonta, hogy van ëgy méterön fölű. De ez így ment. Ahány halász vót abba a kompánijába, az mindëggyik másképpen sza .. . saccóta ki, hogy a ... a' mennyi. Na ëgy erőszakos embör vót asztán közöttik. Az osztán nem engedött. Aszmonta, hogy — De ű foganni is mer, hogy ëgy méter van a halba .. . ëgy méter. Aszmongya a többi, hogy: — Dehogy van annyi. Nem engedünk. Nincs. Akkor ez a halász, az erőszakos aszmonta: — Hát mit gondótok? Sok az a zëggy méter? Nem sok az a zëggy méter. Van ëgy embör, aki ászt ëgy ételbe mëg fogja enni. Akkor a halászok becsukták a szájukat. Többet nem saccótak. Hanem rákaptak arra a zerőszakos emberre: —• Nahát, ha të észt mëg tudod mutasztani, hogy észt ëgy ember mëg tuggya ënni ëgy ételbe, akkor a hal nem, — úgy van, hogy nem kell érte fizetni semmit. ínygyen odaagygyunk annak az embernek. És teneköd se kell semmit fizetni, hiába fogadói. Hanem, hát szeretnénk ászt látni, az embert, hogy létezik-e hát ojan a zéletbe, aki, hát ëgy méterös halat mëg bír ënni. . Aszmonta az erőszakos embör: — Hát, ha kíváncsik vatytok rá, én minygyár ide is hozom ászt a zembört. Akkor az az ember mingy ár el is ment a... ahhol a zembörhöl, aki észt a nagy halat elemészti, megeszi. Nagyétű Péter bácsi vót a neve. Elment hozzájuk. És, mikor odament, hát a felesége vót csak odahaza. Hát ez az erőszakos embör nagyon megijett, mer a zember, Nagyétű Péter bácsi nem vót odahaza, és mëg a felesége aszmonta, hogy megebédőt má és elment szántani a határba. Elment dolgozni. Jólakott. Égy nagy bokrács babot evött mëg. Hát mast nem tuggya, hogy maj sikerül-e, hogy a zű halát megeszi. De azér a . . . val bisztatta ászt az erőszakos embört az a felesége, — a Nagyétű Péter bácsinak a felesége, — hogy mënynyön ki a határba. Kérdözze mëg, mer a halat csodálatos nagyon szereti. Akkor az az ember mëg is gondolta hamar a dolgot és ki is ment, ahol szántott a Nagyétű Péter bácsi. És mingyá el is monta neki a dolgot. Hogy, hogy fokták a halat és hogy fogadoztak vele, és nem engennek űneki, hogy ű mëgë ... ez a Nagyétű Péter bácsi mëg bírja ënni az ëggyméterös halat. Ászt monta a Péter bácsi rá: — Ho-hó, hát ha hal, ászt má hogy ne bírnám mëgënni. Szë én ászt nagyon szeretöm. Hiába laktam jó, de a halnak van hele. Én ászt mëg fogom ënni. Ereggy! — aszongya — a tanyára, és késziccsétök el a halat, Főzzétök mëg paprikásnak. Én ászt mind mëg fogom ënni. El is ment az ember. És mikóra a hal elkészűt, a Péter bácsi megjelent a halpaprikásra. Mëgh . .. terítettek neki. És a Péter bácsi asztat szépen mëgëtte ëgy szömig, a nagy halat. Akkor azok az embörök megbánták a fogadást. Mer hát nem hittek ennek, hogy ëgy embör megegye észtet. — Nahát, — aszongy — amit láttunk csak láttunk, hogy mëgëtte, de pézt nem kaptunk. Annyira megütöttek rajta, hogy. azér úk mas hát csalóttak. Akkor asztán a Péter bácsi mekköszönte a halat és otthatyta űket. Elgyütt haza. És, ahogyan gyütt hazafelé, hát a lénijába mëg a kukoricák szélibe le vót téve ëggy kosár meggy. Tele vót a kosár meggyel. De gazdája nem vót. Megát a Péter bácsi: — Nahát, halat ettem, de ez a szép mëgygyet még megennem. Csak, kijjé? Gondókodott: — Mëgëgye-ë? Nekiájon-ё addig az evésnek, még mijelőtt a gazdáját mëg nem keresi? Mikóra ű ottan spekulát, eccör csak hajjá, hogy zörög a kukorica. Gyütt ki belülié ëgy szegény asszony. Elment fére . . . dolgára . . . Hát kigyün az asszony. Aszongya neki, hogy: — Micsinál bácsi? — Nem győzöm má várni magát, — aszongya — hogy előgyűj jön. Én mas má vártam sokat, de neköm dolgom van és neki kesztem ennek a szép kosár „möggynek". — aszongya — Eszök. A zasszony sírvafakatt. — Ha maga asz tunná, hogy én mijén szegény asszony vagyok. Észt a meggyet lëszëttem, hogy elviszöm eladni. Mer nagyon ,,köllene" ëgy nagy bogrács. És nem tudok annyi pézt keresni, hogy bográcsot vegyek. Észt a szép „möggyet" (Megj. A ,köll' és ,möggy

: szavakat különös, szinte csúfolódó hangsúlylyal mondja.) szántam rá, hogy majd a „möggyemet" eladom és ,,vöszök" rajta bográcsot. — asz monta a zöregasszony. De sírt... A Péter bácsi mëg aszmonta: — Én masmá belëkesztem, hogy eszök a meggybű, de én „mög is őszöm" minnyát. És én maj magának „mög is vöszöm a möggyet". De a „möggy" árán a bográcsot. A zasszony zokogva sírt. Aszmonta neki: — De énneköm nem elíg ám az, hogy maj „megvöszöm" a bakrácsot, hanem maj mingyá „köllene" is. Akkor a Pétör bácsi aszmonta: — Ha magának mingyár „köllene" is az a bogrács, akkor nem megyök szántani se, hanem má „mögyök" is a zsidóhol magával és ,mög is vöszöm". Akkor a zasszony megörűt és elment a Pé-