Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1963) (Pécs, 1964)
Gebhardt Antal: A Mecsek hegység barlangjainak biológiai vizsgálata
A MECSEKI BARLANGOK BIOLÓGIÁJA befelé csökkenő erejét, illetőleg annak teljes hiányát kell tekintetbe vennünk. A fény hiányára vezethetők vissza, a barlanglakó szervezetek alaktani elváltozásai, a barlangi állatoknak az ellenséggel szemben fokozott védelme, a zöld növények hiánya stlb. A barlangokba a külszíinrőil bejutó szervezetek közül éppen ezért csak azok maradhatnak életben, amelyek a félhomályhoz, vagy sötétségihez alkalmazkodni tudnak s nem zöld növényevők. Az Abaligeti-barlang aránylag szűk bejárata a napfény behatolásának nem kedvez. Még a nyári időszakban is a déli napsugár rövid időre 1 , legfeljebb a gádor elejét (2 m) érinti. Az ezt követő, 7 m hosszú pitvarban félhomály dereng. A pitvar végét követő további 5 m hosszú útszakaszt kevés szórt fény világítja. A folyosó második felében — kanyar következtében — szabad szemmel világosságot már nehezen észlelhetünk s a folyosó vége (19 m) állandóan koromsötét. Zöld növényzet csak a gádorban, illetőleg a villanyvilágítás bevezetése óta az erősfényű lámpák közvetlen közelében fordul elő: májmohok (Conocephalus conicus, Peillia endeviaefolia és P. funigera), lombmoh (Fissidens sp. ?), valamint harasztok (Asplenium trichomanes és Cystopteres fragilis). A Mánfai-barlang, vagy „Kőlyuk" a Mecsek hegység fővonulatának északnyugati peremién fejlődött ki s Mánfa községtől Ny—D— Ny irányban, attól légvonalban 3 km távolságra a Nagymélyvöilgy és a Zsidóvölgy torkolatánál búvik a felszínre. A barlang a középsőtriász korú tömör mészkőben képződött. Keletkezése a hegységet felépítő karsztkőzet fizikai és kémiai sajátosságához kötött s közvetlenül a hegység belsejében szivárgó talajvizek oldó munkájára vezethető vissza. Kőzetei általában szürkés színű, helyenként mészpát-erekikel átjárt, tömör, kissé bitumenes mészkövek. A bejárható folyosószakaszban a cseppkőképződés jelentéktelen, a falakat azonban helyenként vékony édesvizi mészkéreg (travertiino) fedi. Bejárata 210 m tengerszint magasságiban északi irányban nyílik. 3 m magas és 1,5 m széles, sziklába robbantott tulajdonképpeni kapuja fölé hatalmas — 6,5 m széles, 9,7 m mély és 6,5 m magas —portaiészerű száklaív borul. A barlangiolyosó — mely lényegében a mozgó víz eróziós munkájának eredménye —, átlagban déli irányban kanyarog. Bejárható hossza 57,80 m, 1,3—4,0 m között váltakozó magassága, valamint 1,5—4,25 m között ingadozó szélessége sűrűn változik. Közepes magassága 2—3 m, szélessége pedig 2 méterre tehető. A kanyargós folyosó öbleiben a' szűk hasadékok és feltörések gyakoriak. A bejárattól 12,9 m távolságban a folyosó állandóan koromsötét (fényhatár). A tavaszi áradások esetén, kívül a barlang talajának a bejárathoz közel eső fele aránylag száraz, a belső szakasz fenékszintje ellenben — a bejárattól 36 m távolságban — 15— 18 m 2 területet ellepő, 0,5—0,6 m mélységet elérő, szivárgó vizekből keletkező tócsával, valamint a külszínről a tölcsérekeh, lyukakon, repedéseken át behordott lösz- és kovarhomokból álló, barlangi sárral fedett. A barlangfolyosó bejárható végét 0,45—0,65 m mélységek között ingadozó víztócsa tölti ki, mely a barlang végétől visszafelé mérve 7 m távolságban keleti irányban elkanyarodva, a sziklafalak alatt ér véget. Rendkívül mély, korhadó iszapfövennyel elzárt szivornyájába méteres rudakat dughatunk anélkül, hogy feneket érnénk. A tócsát sziklafal övezi, mely a további utat elzárja. Tisztán hallható itt az alattunk néhány méter mélységiben csörgedező föld alatti patak vizének mormolása. Az eredetileg robbantással feltárt 13,5 m hosszú forrásbarlangon patak folyik keresztül, mely — mint erózió-bázis — a karsztvíz mai szintjét jelzi. Mint Komló ivóvízszükségletét biztosító foglalt forrás, beépítés következtében ma már hozzáférhetetlen. A barlang szivárgó vizekből 'keletkezett tócsái és patakja mellett a csepegő vizek jelentősége biológiai szempontból alárendelt s az teljesen a külszín csapadékviszonyainak a függvénye. A levegő hőmérsékletének havi ingadozása feltűnően nagy, ami egyrészt a barlang mesterségesen kitágított bejáratára, másrészt a hozzáférhető folyosónak aránylag csekély mélységére vezethető vissza. Mindkét tényező ugyanis — a barlangnak átlagban vízszintes terepviszonyai mellett — a külső levegő nagyfokú beáramlását teszi lehetővé, ami természetesen tetemes hőiingadoziással jár. Maximum: 20 C°, minimum: 5,8 C°, különbözet (ingadozási amplitúdó) 14,2 C°, évi középhőmérséklet: 10,66 C°. A barlang levegője vízpárában meglehetősen gazdag. A relatív nedvesség szélsőséges értékei a pitvariban 71—91%, a belső üregekben pedig 93—99% között ingadoznak. A légáramlás csak a bejárat környékén, mintegy 8—10 m mélységig észlelhető. A párolgás a téli és a nyári hónapokban általában kisebb, mint tavasszal és ősszel, amely jelenség nyilván arra vezethető vissza, hogy télen és nyáron a beszivárgó csapadék, valamint a talaj és a barlangi levegő hőmérséklete között a különbség aránylag jelentéktelen (tehát a levegő közel telített!), míg a tavaszi és őszi hónapokban a hűvösebb talaj a beszüremkedő
