Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1963) (Pécs, 1964)

Gebhardt Antal: A Mecsek hegység barlangjainak biológiai vizsgálata

30 GEBHARDT AtífÁt barna színűek, ha a 'barlang legmélyebb szakaszaiból kerülnek elő. Ezt a szint azonban nem szabad a pigmentképződésre visszavezetni, hanem az aránylag vastag rétegben keletkező kitin saját színéneik keli tekinteni. Viszont azok a barlangban élő bogárfajok, amelyeknek fajtársai a külszínen is előfordulnak — eüílentéftbein a vízben élő szervezem tekkel —, színképződés tekintetében a felszíni alakoktól alig, vagy túlnyomó esetben semmiben se különböznek. A barlangi állatok nagysága általában kicsiny, amely jelenségnek a kutatók 'különböző elméletekkel igyekeznek magyarázatot adni. Legáltalánosabb felfogás szerint a barlangi szervezetek testnagyságának jelentéktelen voltát a táplálék hiányában, illetőleg szűkös előfordulásában kell keresnünk. A növekedésit kétségtelenül az anyagforgalom szabályozza, az anyagforgalom pedig a táplálékfelvétel lehetőségétől függ. Minthogy pedig a barlangokban élő szervezeteknek kevés táplálék áll rendelkezésre, úgyhogy azok többékevésbé éhezni kénytelenek, a növekedésben ennek folytán bizonyos fokú elmaradás következhetik be (Hesse, Thienemann stb.). Más felfogás szerint a barlangi állatok elkorcsosulását a rendelkezésre álló élőtér csekély kiterjedése idézi elő (Sernpers, Chappuis stb.). Számos kísérlettel bizonyított tény ugyanis), hogy ugyanazok az állatfajok, amennyiben nagyobb előtér áll rendelkezésükre, növekedésben jelentékeny mértékben túlszárnyalják azokat a fajtársaikat, amelyek szűkebb élőhelyen élnek. Ezek az elméletek —< mint biológiai szabályszerűségek —>, lönmagukban helytállóak ugyan, a barlangi szervezetek jelentéktelen nagyságának megokolására .azonban nem alkalmasak. A táplálék hiányával ugyanis azért nem lehet a jelentéktelen testnagyságot megmagyarázni, mert újabb vizsgálati eredmények szerint, megfelelő viszonyok között a barlangi szervezetek számára a legkülönbözőbb táplálékforrások állanak rendelkezésre (külszínről behordott detritusz, gomba, mycélium, guanó sitb.) s a bőséges táplálék előfordulása esetében sem találunk a testnagyságban észlelhető eltérést (Athéta spelaea Er., a guanóbiont Dipterarfajok stb.). Az élettér csekély kiterjedése sem. szolgálhat megnyugtató magytarázattial egyrészt, mert az csak a vízben élő szervezetek elmaradt méreteinek megokolására, alkalmas, másrészt, mert a felhozott példákkal szemben számos ellenkező megfigyelésre is rámutathatunk, amikor ti. aránylag kevesebb vízben nagyobb és viszont bőségesebb mennyiségű vízben kisebb akvikola szervezeték élnek. Különösen áll ez, a föld alatti patakokban elterjedt állatvilágra, melynek egy-egy nemhez tartozó képviselői azonosnak mutatkozó viszonyok között is különböző testnagyságot tüntetnek fel. A barlangokban élő szervezetek nagyságát nem lehet kizárólag egyes tényezők befolyására visszavezetni. A növekedésre ugyanis a táplálkozási lehetőségeken kívül kétségtelenül hatással van a hőmérséklet (Van Hof f-fele R. G. T.-szabály), a párateltség, az élőtér nagysága, a víz, vegyi összetétele, oxigéntartalma, az áramlás sebessége, az állandó sötétség következtében az ellenséggel szemben nagyobb védettség, a zavartalanabb fejlődési lehetőség stb. A különböző környezeti tényezők összhatásának tulajdoníthatjuk azt a jelenséget, hogy — főleg a szárazföldi szervezetek köréből —, számos barlangi állatot ismerünk, melyek nem satnyábbak, ellenkezőleg jelentékenyen nagyobbak, mint a külszínen élő fajtársaik (pl, Anophthalmus bilemiki Sturm., A. helfi Reitt. stb.). A barlangi szervezetek testnagyságának vizsgálatánál, illetőleg az arra vonatkozó elméletek elbírálásánál nem szabad végül figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a barlangi állatvilágot túlnyomóan olyan fajok képviselik, melyeknek testnagysága a külszínen is jelentéktelen (Copepoda, Ostracoda, Isopoda, Trioladida, Coleoptera, Diptera, Arachnoidea stb.). * Az alkalmazkodási jelenségek között — melyekkel a valódi barlanglakó szervezetek körében gyakran találkozunk —, az eddig tárgyalt és szervezeti elváltozásokat is előidézni tudó sajátosságokon kívül a stenothermia és a szaporodási periódus megszűnésének kérdésével is foglalkoznunk kell. A stenothermia a barlanglakó szervezetek körében általánosan elterjedt jelenség. Ismeretes, hogy a barlangoknak csaknem mindig egyenletesen temperált miliőjében élő szárazföldi és vízi szervezetek a legcsekélyebb hőingadozáshoz sem tudnak alkalmazkodni. Chappuis ezt a jelenséget; a barlanglakó szervezetek törzsfejlődési szempontból rendkívül magas korának, illetőleg az ezzel járó szenilitásnak tulajdonítja. A kérdés vizsgálatánál figyelemmel kell lennünk arra, hogy amennyiben a barlanglakó szervezetet mindennapi környezetéből kiszakítjuk s hőingiadozásnak vetjük alá, még a helyszínen végzett kísérletek esetében is alig kerülhetjük el, hogy a hőmérséklet megvál-