Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Zentai János: Cúni szőlőmetszőkések

363 CUNI SZŐLŐMETSZÖKÉSEK ZENTAI JÁNOS Az egykori mocsaras-lápos, majdnem teljes egészében a Dráva árterületéhez tartozó Ormánság területe szőlőművelésre nem volt alkalmas. De minthogy a szőlő — mégjóbban a bor — már régi idők óta kedvelt fogyasztási cikk, az itteni lakosság is megkereste a lehetőséget a szőlő telepítésére, termesztésére. Az első világháború után, amikor az értéktelen, de igénytelen direkttermő fajták — Noah és társai — e tájon is ismertté váltak és elterjedtek, kezdték itt is termelni, a falu határában is telepítettek néhány hold szőlőt. Addig — szinte az egész Ormánságnak — a híres bort termő siklós—villányi dombvonulat Hegyszentmártontól Diósviszlón keresztül egészen Harkányig húzódó lejtőjén volt szőleje. E területen eléggé egységes szőlészetiborászati gazdálkodási forma alakult ki. Érdekes mégis, hogy Cun községben a hagyományos szőlőművelési eszközöknek milyen sajátos — másutt eddig még alig, vagy nem is ismert — tárgyai kerültek elő.* Az alábbiakban néhány ilyen, bátran mondhatjuk: ősi formájú szőlőmetsző szerszámot mutatunk be. A szőlőt az említett vidéken — már amennyire ismereteink a múltba visszahatolhatnak — karosán művelték, a tőkéket csaposra metszve. * Múzeumunk évkönyve első ízben közöl néprajzi tanulmányt társadalmi gyűjtőtől. A tanulmány közreadását indokolja, hogy a közölt szőlőmetszőkések (és felhasználásuk speciális módjai) ismeretlennek szakirodalmunkban, Vincze István kitűnő összefoglalását (Magyar szőlőmetszőkések és metszésmódok — Néprajzi Értesítő XXXIX (1957), pp. 70—101; németül: Rebmesser in Ungarn — Acta Ethnographica VII (1958), pp. 61—95.) több vonatkozásban kiegészítik. E gyűjtés gazdag anyaga felhívja a figyelmet arra, hogy szőlőmetszőkéseink kérdései nem tekinthetők lezártaknak. örömmel adjuk közre tehát e rövid tahulmányt, amely tudományos értéke mellett bizonyítja, hogy milyen hasznos segítséget nyújthatnak a szakembereknek az állandóan terepen mozgó múzeumbarátok. A bemutatott darabok legtöbbjét ugyanis a szerző meg is szerezte múzeumunk számára, (A Szerkesztőség.) A szőlő metszésére a múlt század kb. harmadik negyedéig, egy ívesen meghajló, kacorszerű kést használtak, melynek itteni neve: meccőkés. Ezek nem az itteni vidék különlegességei, országszerte megtalálhatók különféle változatokban. Utóbbi időben a manufakturás ipar termékeiként kereskedelmi úton jutottak el a termelőhöz, korábban falusi iparosok készítményei, ahogy erre az öregebbek emlékeznek, és a talált darabok külseje után következtetni lehet. Ezek közvetlen használatára a legöregebb adatközlők sem emlékeznek, általában nagyapjukra hivatkoznak a szerszámok használati, kép. „Meccőkés" (A szerző felvétele, 1963.) i