Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Zentai János: Cúni szőlőmetszőkések

364 ZENTAI JÁNOS 2. kép. „Meccőkés" (Foto: Nádor.) Ltsz.: G2.94.1 tát illetőleg, amiből a hozzávetőleges időpont meghatározható, tehát kb. az 1870—80-as évek táján. A legáltalánosabb forma (1. kép) nemcsak Cunban, de a szomszédos falvakban is gyakran előfordul még. íves pengéje acélból kovácsolt, homorú felén élezett; domború oldalán kiugró rész baltaszerűen kiképezve, szintén élezve. Elvékonyodó, hegybefutó nyélrésze markolásra alkalmas fanyélbe ütve, úgy hogy a vashegy vagy egy cm hosszan kiérjen a fából, amelyik azután elgörbítve megakadályozza a kés kicsúszását a nyélből. A fanyelet régebben úgy faragták meg, újabban már esztergályozták. Középen vékonyan kifúrták, hogy a belevert vashegy szét ne repítse, de mégis szorosan álljon benne. Repedés ellen még úgy is védték a nyelet, hogy végeire kis vaskarikát húztak; legalább felül, a penge felőli végére. A metszőkés használatakor a vele dolgozó bal kezével megmarkolta a lemetszendő szőlővesszőt, a jobb kézben fogott metszőkéssel, a meghagyandó harmadik, negyedik szem (rügy) felett egy erős húzó rántással elvágta a venyigét. Ha vastagabb tőke részt keiMett levágni, akkor megfordította a metszőkést, és a hátán levő vágórésszel lebaltázta azt. Az itt leírtnak és bemutatottnak egy érdekes, és eddig talán egyedülálló változatát sikerült Cunban meglelni (2. kép). Ennek hátsó felén, a baltaszerű részen, egy kis bevágása van, mely látszólag nem nagy jelentőségű, de érdekes, és a gyakorlatiasságra, a munka könny ebbétételére való törekvésre utal. Az öreg 80 éves gazda (Czuni János), — akinek tulajdonában a kés volt —, elbeszélése szerint a nagyapja még használta szőlőmetszésre, neki serdülő korában beszélt erről, be is mutatta, hogy az említett bevágás mire való, hogyan viselték a kést kötényük madzagjára, vagy gatyakorcukra akasztva, ha éppen nem használták, de kéznél volt, amikor szükség volt rá (3. kép). 3. kép. Az előző metszőkés hordmódja (A szerző felvétele, 1962.)