Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

78 BÖKÖNYI SÁNDOÉ a balkáni őskori faunák példája, ahol ugyan egyes lelőhelyeken a szarvasmarha a leggyakoribb háziállat, azonban a juh-kecske a Magyarországon megszokottnál jóval nagyobb arányszámban lép fel és igen sok lelőhelyen gyakoriságra felül is múlja a szarvasmarhát. (Különben az egyes háziállatfajok gyakoriságának a földrajzi környezettől való függéséről Nobis tett érdekes megállapításokat.) A másik ok, mely a szarvasmarha fenti gyakoriságát előidézte, annak háziasításával volt kapcsolatos. Hogy egy háziállatfaj, különösen az őskor viszonyai között, mikor a különböző területek között komolyabb természetű kereskedelmi kapcsolat nem volt, egy bizonyos területen nagyobb számbeli túlsúlyra tegyen szert, a számára megfelelő földrajzi-klimatikus környezet mellett az is szükséges, hogy a kérdéses területen a háziasítása alapanyagául szolgáló vadállatfaj nagyobb számban éljen. Ebből a vad alapanyagból ugyanis az őskor embere jelentős mértékben tudta növelni háziállatállományát, s hogy azt valóban meg is tette, azt őskori telepeinken nagyszámban található olyan csontok bizonyítják, melyek háziállatok és az azok ott élt vad ősei közti átmeneti formákból származnak, de ezt a későbbi kortszakokból számos írásos adat is bizonyítja, mint Vergilius adatai a római korban Észak-Itáliában domesztikált őstulkokról, vagy Szalay adata egy, az Árpád-korban megszelidített magyarországi őstulokbikáról. Helyben élt, háziasítható vad őssel két magyarországi háziállatfajunk bir (az ebtől eltekintve), éspedig a szarvasmarha és a sertés. Kettőjük közül azonban a sertés a földraj zinklimatikus és az alábbiakban ismertetendő gazdasági követelmények miatt hátrányban volt. A harmadik ok, mely miatt a szarvasmarha a hazai háziállat-faunában uralkodó szerepet játszott, hármas hasznosítása volt. Boettger a háziállatok hasznosítása szerinti csoportosításával kapcsolatban kifejtette, hogy a legtöbb háziállat egy-, illetve kéthasznú, s igen ritkák a hármas hasznosítású állatok, s ezek tipikus példájának a szarvasmarha tekinthető. A szarvasmarha ugyanis húsával, tejével és igavonó erejével hasznosít. Hármas haszna közül az ember először nyilvánvalóan húshasznára figyelt fel, felfogásunk szerint ugyanis a háziasítás egyik leglényegesebb mozgatóereje a hústartalék biztosítása volt, s az embernek a legnagyobb húsmennyiséget adó vadászott állata éppen a szarvasmarha vad őse, az őstulok volt. Húshaszna mellett azonban tejelőképessége is hamar kitűnt: Egyiptomban már igen korán feltűnnek a szarvasmarha fejesét bemutató ábrázolások. Ugyancsak korán felhasználták a szarvasmarhát igavonásra is, s valószínűleg "javarészt ezzel volt kapcsolatos a bikák kasztrálása is, melyet Krysiak és Nobis már neolithikus anyagon megfigyelt. A szarvasmarha vad ősét vagy őseit illetően éles vita volt a kutatók között. Abban Frantziust kivéve, valamennyi szerző megegyezett, hogy a hosszúszarvú, koponyaalkatában az őstulokra emlékeztető un. primigenius típusú szarvasmarháknak nem lehetett más őse, mint maga az őstulok. Egyáltalán nem voltak azonban ilyen egységesek a vélemények a rövidszarvú, hullámos fejélű, egyenetlen, hosszúhomlokú brachyceros (longifrons) típus származásával kapcsolatban. E kérdést illetően a szerzők általában négy csoportra oszlanak. Az első csoport e szarvasmarha-típust a bantengtől származtatja. Ez az elmélet azonban tökéletesen megdőlt, mikor Gans kimutatta, hogy a banteng és a brachyceros-típusú szarvasmarhák koponyái legfeljebb a felületes szemlélő számára mutatnak némi hasonlóságot és hogy a bantengkoponyák különösen nyakszirti tájékuk felépítésében teljesen elütnek a taurin koponyáktól. A szerzők másik csoportja, Adametz vezetésével azt tartotta, hogy a braohycerostípusnak a házimarhához hasonló vad őse van, s ezt a típust bizonyos, Adametz által a lengyelországi korai holocénből leírt rövidszarvú vadmarhában (B*os europaeus brachyceros) vélte megtalálni. E koponyákról azonban La Baume kimutatta, hogy azok házimarhákból származnak. Bizonyos szempontból Szalay is az Adametz-féle csoportihoz tartozik, mivel ő is régen kihalt vad őst tételez fel a rövidszarvú marhák számára, az előző csoportétól azonban abban tér el véleménye, hogy e vad őst nem az Adametz-féle Bos europaeus brachycerosban látja, hanem egy eddig ismeretlen vadmarhában, mely Ázsiában vagy Afrikában — tehát e szempontból még nem, vagy alig kutatott területeiken — élhetett, ezért nem kerültek eddig maradványai elő. A fenti három véleménnyel szemben Nehring, Duerst, Van Gif fen és egész sor újabb szerző, így Herre, Lengerken, Nobis, La Baume, Boessneck stb. szerint valamenynyi szarvasmarha-típusnak egyetlen őse van, éspedig az őstulok. Néhány szerző e véleményét azon megkötéssel vallja, hogy a primigenius-típusú szarvasmarhák vad ősének a típusos Bos primigeniust tartja, a brachyceros típusúakénak pedig annak egy törpe változatát. Véleményünk szerint a szarvasmarhák