Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

A LENGYELI KULTÚRA GERINCES FAUNÁJA ?7 megkisebbedésében nyilvánultak meg. A mufflon domesztikációs központját viszont a Földközi-tenger keleti medencéjében keresték. Ez az elmélet akkor kezdett megdőlni, mikor a nagyobb őskori lelőhelyek anyagának vizsgálatakor kiderült, hogy minden ilyen lelőhelyen mindkét típusból származó szarvcsapok egyaránt előfordulnak. Végülis Reitsma kimutatta, hogy a tőzegjuh, illetve rézjuh esetében nem két különböző típusról, hanem egyetlen típus különnemű egyedeiről van szó. Ő a vaskosszar vú réz juhot az immár egységes típus hímjének, a kissziarvú tőzeg juhot és a már a neoiithikumban fellépő szarvatlan egyedeket pedig a típus nőstényeinek tartotta. Ma már csaknem álalánosan ez a felfogás az elfogadott. A szarvasmarha (Bos taurus L.) az előbbiekhez képest valamivel későbben vált háziállattá, mivel biztosan i. e. 3500 körül mutatható ki Mezopotámiából, Mint előbb már láttuk, ez a faj a neolithikum óta a mai Magyarország területén élt népek legfontosabb háziállata volt. A hazai neolithikum legelejének, a Körös-kultúrának pontos faunaöszszetételét megfelelő, modern ásatásokból származó telepanyag híjján még nem ismerjük eléggé, a korábbi ásatások anyagában azonban a régész szerzők szinte kivétel nélkül a szarvasmarhát említik leggyakoribb háziállatként, s az egyetlen modern ásatásból származó, igen kisszámú csontanyagban (Hódmezővásárhely-Bodzáspart) is igen gyakoriak csontjai. Űjkőkorunk további korszakaiból származó gazdag telepanyagban viszont már kétségkívül az első helyen áll gyakoriság szempontjából. Ez a szarvasmarhatúlsúly tovább megy a rézkorba és a bronzkorba is, bár csökkent mértékben, s az egész hazai őskorban egyetlen olyan kultúráról tudunk, melynek faunájában a juh-kecske csoport túlhaladja számarányában a szarvasmarhát, s ez a badeni-kultúra. Ez a déli irányból, a Balkán-félszigetről feljött kultúra hozta ugyanis magával a Magyarország területén addig csak szórványosan előforduló két kis házi kérődzőt, melyek elterjedésének a Balkán-félsziget földrajzi és klimatikus viszonyai különösen kedveztek. (Ez a két faj viszont Magyarországon éppen a számukra nem túlságosan kedvező földrajzi körülmények miatt nem tudott sokáig uralkodó szerepet vinni a háziállatfaunában, úgyhogy a rézkorvégi nagy tömegű beözönlésük után számarányuk már a bronzkor legelejére viszszaesett és a szarvasmarha mögött a második helyet foglalták el.) A rómaikorban és a népvándorláskorban, valamint a középkorban egyetlen lelőhely (Zalavár, IX—

XV. század) kivételével, ahol a sertés a leggyakoribb házi/állatfaj, szintén a szarvasmarha áll az első helyen a háziállatfaunában, s ezt az uralkodó helyét véglegesen csak az új-, illetve a legújabb korban vesztette el, de nem egy másik emlősfaj előzte meg elsőként, hanem egy házimadár, éspedig a házityúk, majd pedig a sertés; e két faj ugyanis a mezőgazdaság egyre inkább belterjessé válásával lépett a szarvasmarhával szemben előtérbe. Vizsgáljuk meg, minek köszönheti a szarvasmarha uralkodó helyét a magyarországi háziállatfaunában s. legkülönbözőbb régészeti és történeti korszakokban egyaránt. Ennek okait három különböző csoportba oszthatjuk, melyek közül az első földrajzi és klimatikus természetű, a második a háziasítási viszonyokban gyökerezik, a harmadik pedig gazdasági vonatkozású. Mindhárom csoport szorosan kapcsolódik egymással, közülük az első kettő — különösen a második — elsősorban az őskor viszonyaira vonatkozóan volt érvényes. Az első ok tehát földrajzi és éghajlati természetű. A nagy síkságok ugyanis, feltéve, hogy nem túlságosan szárazak, elsősorban nagyállattenyésztésre alkalmasak, miután a kis háziállatok közül a kecske a hegységek állata, a juh a szárazabb síkságok, a sertés pedig az erdős, bővizű területek jellemző házi emlőse. (Jó példát szolgáltatnak az itt elmondottakra egyrészt egyes palesztinai neolithikus lelőhelyek, másrészt az imént említett zalavári lelőhely. A Josien által megvizsgált palesztinai neolithikus lelőhelyek, melyek kimondott száraz éghajlattal biirtak, a környezet és klíma a juhnak kedvezett s ennek eredményeként e lelőhelyeken 69—82% juh-kecske és csak 8,7—18,7% szarvasmarha fordult elő, Zalaváron pedig a sertés játszott — ha nem is ilyen nagy arányban — uralkodó szerepet.) Ilymódon e szempontból a szarvasmarhának a magyarországi viszonyok között egyetlen vetélytársa akadt, a ló, ez utóbbi azonban egyrészt csak a bronzkor legelején lépett fel itt lényeges mennyiségbein, másrészt a két további okot illetően nem versenyezhetett a szarvasmarhával. Ami viszont az éghajlati viszonyokat illeti, a neolithikum meleg, száraz klímája szintén a szarvasmarhának kedvezett; jól mutatja ennek kedvező hatását néha 80—90%-os gyakorisága a hazai neolithikus telepek háziállat-faunájában, míg a nedvesebb, hűvösebb éghajlatú bronzkorban ennek kétharmadára-felére esett vissza. A földrajzi környezet szerepére jól világít rá