Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

76 BÖKÖNYI SÁNDOR csak élt, a bekerült házisertések hasznának láttán mindenütt megindult a háziasítás, amely a középkor végéig tartott, de sok területen benyúlt az új-, sőt legújabb korba is. Általában a régészeti lelőhelyeken előkerült csontanyag alapján megállapítható, hogy valamennyi őskori házisertés a helyi vaddisznókból vezethető le. A közép-európai neolithikus házisertéseket Rütimeyer két csoportba sorolta, melyek közül az elsőnek, a kistermetű tőzegsertésnek (Sus scrofa palustris) vad ősét Ázsiából származtatta, míg a nagyobb testű íházisertését az európai vaddisznóval (Sus scrofa feras) azonosította. A tőzegsertés vad őse e felfogás szerint csakis a Sus vittatus lehetett. A tőzegsertés ázsiai származására vonatkozó Rütimeyer-féle elméletnek először Nehring mondott ellent, aki Észak-Németországbóíl, majd a Mazuri tavak egyik neoliíthikus cölöpépítményéből Sus scrofa nanus néven leírt a tőzegsertéssel azonosított kistermetű házisertésről kimutatta, hogy az az ott helyben található európai vaddisznóból származik. Lényegében ugyanezt mutatta ki Pira, a svédországi neolithikus lelőhelyek házi- és vaddisznóival kapcsolatban is, és ennek eredményeképpen kereken (kimondotta, hogy a Rütimeyer-féle tőzegsertés nem ázsiai, hanem európai eredetű és nem vittatus-, hanem scrofa-származék. A problémát Ulmansky vizsgálatai oldották meg, melyeket a ljubljanai cölöpépítményekből élőkerült sertésmaradványokon folytatottt, s melyek során megállapította, hogy Délkelet-Európában az őskorban, de helyenként még most is előfordulnak olyan vaddisznók, melyek a származási kérdésben döntő jelentőségű könnycsontalakulás terén az európai és ázsiai vaddisznók között állanak. Az utolsó kételyeket is eloszlatták Keim vizsgálatai. Keim ugyanis megállapította, hogy az európai és ázsiai vaddisznók nem tartoznak külön fajokba, hanem egyetlen nagy formakör tagjainak tekinthetők, melynek egyik oldalán az európai vaddisznó, másik oldalán az ázsiai vaddisznó áll; a különböző területek korai házisertései közötti esetleges különbségek tehát a formakör különböző helyi fajtáinak domesztikációjávai magyarázhatók meg. A korai háziseritések a vaddisznókhoz képest egyébként igen kistermetűek, és a neolithikum-bronzkortól kezdve testnagyságuk további kisebbedése figyelhető meg, bár ezen a téren erős helyi különbségek mutathatók ki, melyek a különböző tartási és takarmányozási viszonyok eredményének tudhatók be. A középkortól kezdve a házisertések testnagysága növekedni kezd, komoly természetű nagyságnövekedés azonban csak az újkor kezdetévei indult meg, a vaddisznók testnagyságát a házisertések csak a múlt században kezdték elérni, ma már azonban messze túlhaladják. A kecske (Capra hircus L.) a háziasítás első hullámának legelejéről származik. Legkorábbi előfordulása i. e. 6500 körűire tehető, ez időszakból ugyanis Jerikóból Zeuner, Qalat Jarmoból pedig Reed mutatott ki házikecskéket. Mintegy 500 évvel fiatalabbak az iráni Beit barlangból származó kecskeleletek. A házikecsfce vad elődeit illetően — eltekintve bizonyos ázsiai, a megszokottal ellenkező irányban csavarodó (pervertált) szarvú házikecskéktől, melyeknek vad ősét a szerzők szinte kivétel nélkül a Capra falconeriben látják — két uralkodó nézet áll fenn az irodalomban. A régebbi elmélet szerint a szablyaalakú szarvú (az ún. aegagrus-típusba tartozó) házikecskék vad őse a bezoárkecske (Capra aegagrus), a kifelé hajló és csavarodó szarvú házikecskéké (az ún. prisca-típusba tartozó) pedig a Capra prisca, melyet Adametz lengyelországi és galíciai neolithikus lelőhelyekről írt le. Az újabb elmélet viszont csupán egyetlen vad őst ismer el minden házikecske számára, éspedig a bezoárkecskét. Ebbe a kérdésbe nem kívánunk részletesebben belemenni, annyit jegyzünk meg csupán, hogy a kérdés máig sem tekinthető lezártnak, s valószínűnek látszik, hogy legújabb, az irodalomban eddig ismeretlen adatok ezt a kérdést más megvilágításba fogják helyezni. A juh (Ovis aries L.) szintén a háziasítás első hullámának kezdetén vált háziállattá, bár valamivel később, mint a kecske, ugyanis legkorábbi előfordulása a Belt-barlangból ismeretes. Az európai őskori lelőhelyek juhait a korábbi szerzők két csoportra osztották, éspedig a rövid, a kecskééhez hasonló szarvcsappal bíró tőzegjuhokra (Ovis aries palustris) és a vaskos, kifejezetten háromélű, kifelé hajló és legalább félkörívet leíró szarvcsapú réz juhokra (Ovis aries studeri). Ezt a beosztást később szinte kivétel nélkül valamennyi szerző átvette. A tőzeg juh vad őseként a kaspi vad juhot, a másiknak pedig az európai mufflont tételezték fel. Az első háziasítási központját Elő-Ázsiában jelezték; ezt a feltételezést megerősítették Duerst vizsgálatai; Duerst ugyanis a turkesztáni Anau neolithikumának alsó rétegeiben a kaspi vad juhot vad formában találta meg, a további rétegekben viszont e vadjuh domesztikációs tüneteket mutatott fel, melyek elsősorban a szarvalakulás megváltozásában, a szarvaknak egészen a szarvatlanságig menő