Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

A LENGYELI KULTÚRA GERINCES FAUNÁJA 75 nya a VII. sz. után sem azért változott meg, mintha a bölény valamely klimatikus, vagy egyéb ok hatására jobban elszaporodott vol­na, hanem azért, mert az őstulkot az ember jobban kiirtotta, mint a bölényt. Hogy a bö­lény az őstulokkal szemben máig is él, azt Szalay szerint annak köszönheti, hogy az ős­tuloknál jobb hegymászó, ezért a járhatatla­nabb hegységekbe jobban vissza tudott hú­zódni, valamint annak, hogy a jégkorszak után fennmaradt Bison bonasus L. erdei tí­pus volt, szemben az őstulokkal, mely a lige­tes steppék állata volt, s ezt az erdei bölény­típust rövid szarvai nem gátolták az őserdő­ben való mozgásban, és végül, de nem utol­sósorban annak, hogy a bölényt nem háziasí­tottak és emiatt nem is üldözték olyan kímé­letlenül (lásd előbb az őskori vadászat és a háziasítás közti erős kapcsolatot). így aztán, míg a tatárjárás után az őstulkot kipusztítot­ták Magyarországon, addig a bölény a XVI. század elejéig élt, sőt a szomszédos Erdély­ben csak kb. 1790-ben halt ki. Az őstulok tehát a magyarországi neolitlhi­kumban, sőt a rézkor jó részében is igen je­lentős szerepet játszott a vadászott állatok között, de egyes neolithikus lelőhelyeken még a megszokottnál is jóval gyakoribb volt, gyakoribb, mint a lelőhelyek bármely házi vagy vadállata, s ezzel rányomta bélyegét a lelőhely lakosságának gazdasági arculatára. E lelőhelyeken ugyanis az őstulok háziasitá­sa úgyszólván a szemünk előtt játszódik le s ugyancsak előttünk alakul ki a szarvas­marhatenyésztés is. Itt ugvanis nem csak ős­tulkokat és frissen domesztikált házimarhá­kat találunk, hanem már jónéhány nemze­dékkel előbb háziasított egyedeket is, ami arra mutat, hogy ez utóbbiak hatására, azok jó tulajdonságait látva a telepek lakossága a házimarhaállomány minden erővel és min­den eszközzel való növelésére törekedett, az­zal, hogy nagyobb számmal fogott be őstul­kokat, a be nem foghatókat pedig elejtette. Ezt az időszakot tekinthetjük az őstulok ha­zai kiirtása első periódusának (feltűnő ugyan­is, hogy a bronzkorra mennyire leesik az ős­tulok arányszáma a telepek csontanyagában) s ez első periódus után az őstulok megszűnik uralkodó vadállat lenni Magyarország terü­letén, Hazai kiirtásának második periódusa az i. u. VII— IX. században fejeződik be, s eredményeképpen az őstulok ritka vaddá lesz Magyarországon, végül pedig a harmadik pe­riódus, őstulok teljes kiirtása a XIII. század közepére esik. Körülbelül ugyanebben az időben halt ki az őstulok Braunsohweig­ben és Franciaországban, a XVI. század ele­jén Alsó-Bajorországban, a XV. század ele­jén Kelet-Poroszországban. Schleswig-Hol­stein legkésőbbi őstuloklelete, mely Haitha­bu viking városból való, 800—1050-ből szár­mazik. Csehországban a XI— XII. században halhatott ki, Svájcban az első ezredforduló körül, a Balkánon pedig a IX. században még élt. Kipusztulása csakis az embernek volt kö­szönhető, benne klimatikus vagy egyéb okok nem játszottak szerepet. Az eb (Canis familiáris L.) — legalábbis európai viszonylatban — a leggyakoribb há­ziállatunk, amennyiben már az átmeneti kő­korszakból kimutatható. A közeikeleten még régebben előfordul, ugyanis csonttanilag Je­rikó praekerámiás rétegeiben, ábrázolások révén pedig Qalat Jarmo nagyjából vele egy­idejű rétegeiből kimutatható. (Coon az észak iráni Beit barlangból is leír „ebet", a Canida házieb mivoltának bizonyítása azonban még részletes anatómiai vizsgálatokat igényel. Ennek eldöntése egyébként azért lenne kü­lönösen érdekes, mivel a kérdéses csontokat tartalmazó réteg kora — radiocarbon datálás alapján — körülbelül i. e. 9500 körűire tehe­tő, a jerikói és qalat jarmói leletek pedig en­nél jóval fiatalabbak, „mindössze" i. e. 6500 körüli időből származnak.) Boettger, aki a háziállatokat hasznosításuk szerint hat cso­portba osztotta, az ebet a „vadásztársak és őr­zők" csoportjába sorolta, azonban — leg­alábbis az őskorban és sok primitív népnél ma is — mint húsállat is szerepet játszott, amit a hazai őskori telepeken talált feltört csontjai és megnyitott agyüregű koponyái, valamint mai néprajzi megfigyelések egy­aránt bizonyítanak. Mindamellett, mint hús­állat nagyobb jelentőségre közép-európai vi­szonyok (közt sohasem tett szert,, s számará­nya hazai őskori telepeinken sehol sem éri el a 7%-ot (egyetlen kivétellel, ahol azonban szemétgödrökben egész sor teljes ebváz ke­rült elő, melyek tehát elhullott kutyák ma­radványainak tekinthetők). Fontosabb szere­pet játszott az eb Európa északi felében, ahol a rénszarvassal együtt, de olykor egymaga volt az egyedüli háziállat. így például a Vol­ga-Oka térsége neolith telepem a háziállatok közül egyedül az eb csontjai fordultak elő, A sertés (Sus scrofa dorn. L.), mely az egy­hasznú háziállatok alaptípusának tekinthető, miután csak húsával hasznosít, szintén a leg­régebbi háziállatok közé számít, bár háziasí­tása jóval az ebé után következett be, vala­mikor az i. e. 4. évezred második felében, Délnyugat-Ázsiában. Innen hamar szétter­jedt, korán eljutott Európába is, s a külön­böző területeken, ahol vad őse, a Sus scrofa

Next

/
Oldalképek
Tartalom