Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Füzes Endre: Adatok a XVIII–XIX. századi baranyai népviselethez

32i2 FÜZES ENDRE bőrből készültek. A posztót elsősorban a németek használták. Bright már 1814-ben hoszszú, kék posztókabátot látott a pécsi asszonyokon (1818. 575). Közel 50 évvel később — a németekkel foglalkozó másik forrás szerint — a baranyai német aszonyok nagy gombokkal ellátott posztó „réklit" viseltek (VU. 1862). Vászonból készült a „pánczél", amelyet Jeremiás a Szigetvár környéki tájszavak között említ ugyan, (1828. 72), de idősebb aszszonyok később az Ormánságban is viselték. (Kiss, 1931, 30). Az ormánsági női felsőruhákról több forrás is tájékoztat bennünket. Tóbi szótárában a következőt olvashatjuk: „zubbony — Asszonyi felöjtő, a' melly tsepüvel ki van bélelve" (1826. 40); „aszalós — bizonyos rendben vart 's pántlikákkal kitzifrázott asszonyi kis felöjtő" (uo. 41); „tsuha — ruha" (uo. 42). Az utolsót azonosítani tudjuk a később viselt „csuhá"val, amely férfimellény szabású, nyakig gombolt, feszesen a testhez simuló, bársonyból vagy kasmírból varrt díszes volt, nyáron is viselték (Kiss, 1831, 30). Nem valószínű azonban, hogy anyaga már a század elején bársony vagy kasmír lett volna. Jeremiás Sámuel kézirata (Hoffmann, 1954. 517) több női felsőruhát ír le, amelyek közül némelyiket jegypénz helyett adhatta a vőlegény. Pontosan meghatározza a ködmönt: „. . . ujjas gubats — bunda — melly ollyan forma mint a' ködmen fekete bárány prémre, kékre vagy sárgára van a' bőre festve . . ." (uo. 519). Ezen a vidéken tehát „ujjas gubacs"-nak vagy „bundá"-nák nevezték. A báránybőrből készült mellény neve „kisbunda" volt (uo.). Megfigyelése szerint a nők mentét is viseltek, (uo). Az „aszalós pruszlik" (uo) néven említett ruhadarab egyik későbbivel sem azonosítható. A bundát és a mentét később is hordták. Az utóbbi kék posztóból készült, nyakát és ujját rókaszőrprémmel díszítették (Kiss, 1931. 30). Az ormánsági adatokon kívül csak Hölbling említ női felsőruhát Pécsvárad környékéről. A vőlegény itt nemcsak pénzt ad, hanem ruhát is vesz a menyasszonynak jegyajándékul. Hölbling felsorolásában három téli ruhadarabbal is találkozunk, amely annyira drága volt, hogy az asszony gyakran egész életén át csak egyet hordott belőle. Ezek: a mente, a ködmön és a „bundika", azaz a báránybőr mellény (1845. 66). Láttuk, hogy mindhármat viselték az» Ormánságban is. Díszítésükről sajnos egyik forrás sem ír. Ügy látszik a fenti ruhák a század második felében fokozatosan kiszorultak a használatból, Váradénak a század végén írt öszszefoglalója már egyiket sem említi. Helyüket egyes vidékeken a selyem- és gyapjú nagykendők foglalták el. A XIX. század elején a nők hétköznap mezítláb jártak, a források csak ünnepi lábbeliként említik a csizmát. Egy 1806-ból származó tudósítás, amely a Baranya „felső részében" élő házassági szokásokról tájékoztat, kiemeli, hogy a jegypénz arravaló, „ . . . hogy a' Leány rajta ruhát vásároljon. Sok tsak akkor vesz tisztább tsizmát, vagy paputsot, mikor férjhez megy addig mezétláb jár" (HÁZASULÁS, 1806. 48). Az Ormánságban a vőlegény jegypénz helyett többek közt piros vagy fekete kordován csizmát vehet a menyasszonynak (Hoffmann, 1954. 520). A női csizma viseletre világít rá ugyanennek a kéziratnak egyik jegyzete: ,,A' Leányok és Aszszonyok nagyon szokatlanok a tsizmához, még télenn is mezítláb járnak. így ha lakodalomban vágynak, mind addig elszenvedik Lábaikon a' tsizmát, de akkor — mihelyt tántzra kelnek — lerúgják szegre akasztyák, nem is húzzák addig fel míg Templomba nem — mennek, azért tellyes életekben bé érik a' jegy tsizmával" (uo. 527). A bőközi asszony a század derekán is csak vasárnap húz piros csizmát, hétköznap mezítláb jár (Munkácsy, 1842. 570). Csukás ugyancsak ünnepen viselt piros vagy fekete kordován csizmáról ír (1858, 139). Hölbling az orvos szemével helyteleníti, hogy a magyar és délszláv nők csikorgó hidegben is mezítláb járnak (1845. 93—94). Ugyanezt állapítja meg Haas is (1845. 54). Hölbling könyvéből megtudjuk, hogy Pécs várad vidékén a piros csizma mellett a sárga is divatos volt (uo. 66). Ez az egyetlen adat a megyéből sárga csizmára. A század utolsó harmadában a csizmák kikopnak a használatból. A színes, gyári anyagból készült ruhákkal együtt ünnepi lábbeliként elterjed a papucs és a cipő. Nyáron, hétköznap azonban a baranyai nők többsége még akkor is mezítláb jár. Összefoglaló munkájában Kresz — az általa ismert adatok alapján — Baranya és tágabb környéke viseleti képét is megrajzolja, és megállapítja, hogy a vizsgált időszakban a népi öltözet tekintetében ez a vidék a legelmaradottabbak közé tartozott. A forrásokat elemezve ennek okaira is rámutat: a nagybirtok okozta földhiány, az árugazdálkodás fejletlensége azt eredményezte, hogy a ruházkodásban még a XIX. század közepén is az önellátás volt túlsúlyban (1956. 99—101).