Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)

Mándoki László: Búsómaszkok

BÚSÖMASZKÓK 161 Szemével látta a szokást, Ernyey tanulmánya pedig e két leíráshoz és Lichtnekker feljegyzéseihez hord óriási apparátussal összehasonlító anyagot, tehát hipotéziseit másodkézből vett, nem szakember szemével készült leírásokra építi. Csalog tanulmánya már sokkal többet ad: saját gyűjtéseikre épülő szokásleírás, ennek viszont az a hibája, hogy nem ismerte az Ernyey által összehordott párhuzamokat, amelyeknek ismeretében nyilván sokkal gazdagabb szempontok szerint végezhette volna anyaggyűjtését. Unyi érdeme, hogy tudatosította a busójárás meglétét a drávaszögi sokac falvakban. A mohácsi specialitásként kezelt és felfogott busójárás elevenen élt Dályokon és Darázson

5 (s ennek az adatnak ismeretében még könnyebben elhihetjük Unyinak, hogy Izsépen és Marokon is), s Csalog kutatásai szerint csökevényes formában megvolt Személyen, Pécsudvardon és Kozármislényben. Eddigi tájékozódó gyűjtéseink igazolták Csalog állítását, sőt, Szalántán és Németiben, valamint Lotihárdon is nyomára bukkantunk a farsangi átöltözésnek. A továbbiakban szélesebb körben kell majd kutatni a délszláv alakoskodó szokásokat megyénkben, ugyanis a disznótorokat meglátogató álruhás alakok neve is busó, bár ezek famaszkot nem viselnek, az emlékezettel elérhető legrégebbi időkben sem viseltek, csak Mohácson. Ez azért meglepő, mert Hölbling már idézett 1845-ös leírása még általánosnak tüntette fel megyénk délszláv lakosságánál a famaszkok farsangi viseletét. A szokás elterjedési területe egyre bővül, az újabb kutatásokból egyre távolabbi összefüggések bontakoznak ki. Mint Pinterovic írja (1954, p. 87.): a mohácsi busójárásnak meg5 Erről tanúskodik a „Mohács és vidéke" című újság XXV. évf. 9. száma (1906. március 4.), arnely a következő kis írást hozza: Farsang Dályokon. Dályoki levelezőnk írja: Elmúlt az utolsó farsang is. A dályoki sokacok, úgy, mint a mohácsiak is, az utolsó napokat „busójárás"-sal töltötték és bár nem hiányzott a jó tréfa, de veszekedés vagy kihágás nem fordult elő. Még egy adatra bukkantunk a helyi sajtóban, amely a busójárás Mohácson kívüli elterjedtségét bizonyítja, bár nem tudni, hogy a hírül adott esemény Mohácson történt e, vagy pedig Darázson: „Véres busójárás. Balázs Jakab darázsi legény húshagyó kedden busónak öltözvén, a hatás kedvéért egyik zsebébe töltött revolvert csúsztatott. Zengett a tambura, kopogott a kólós, e kellemesen zsongó hangzavarba jól beleillenek egy pisztolydörrenés. Így gondolta s így is tett, de a golyó nem alkalmazkodott sem a tamiburapengéshez, sem a kívánt irányhoz, hanem Balázs Jakab ajkánál behatolván a fültőnél hagyta el a busó koponyáját. Sebével a mohácsi „László"-közkórházban ápolják." („Mohács és vidéke" XXVIII. évf. 9. szám = 1909. február 28.) felelő szokás (igaz ugyan, hogy csak töredékesen, de) napjainkig megőrződött Torjáncon és Sumarinában (régi neve: Benge). Ez az adat megerősíti Sarosác György kollégánk közlését, mely szerint az előbbiekhez közel fekvő, szintén Dráva menti Kásádon is él a busójárással rokon farsangi alakoskodás. A busójárás és az ezzel rokon farsangi (vagy nem farsangi) alakoskodások további kutatást igényelnek. Jugoszláv koDégáink kitűnő kérdőívet állítottak össze a maszkos alakoskodások gyűjtéséhez,

6 amely vezérfonal lehet a baranyai délszláv anyag gyűjtésében is. Természetesen szükséges az összehasonlító kutatások szélesítése is, ugyanis az egyre szaporodó anyag

7 megköveteli, hogy revízió alá 6 Maske na Slovenfskem I—

III. (Vpriasalnici 5—6.) In: Glasnik Instituts, za slovensko narodopisje pri Slovenski Akademiji znanosti in umenosti v Ljubljani I (1957). Ugyanitt kisebb figyelemébresztő írások, illetve gyűjtési útmutatók is jelentek meg: Raziskovanje mask; К nasi vprasalnici st. 5: Maske na Slovenskem (1.); Nasa nova vprasalnica. 7 Nemcsak arra gondolunk, hogy általánosságban szaporodtak az adatok, bár Cicerov könyvének V. fejezete, illetőleg ennek második, az alakoskodásokkal és maszkos szokásokkal foglalkozó része (1957, pp. 193—212.) annak ellenére, hogy nem speciális tanulmány, ontja a busójárással rokon elemeket, amelyeket annak idején Ernyey a rendelkezésre álló szűkszavú leírások alapján kirekesztett a busójárás analógiájának köréből, hanem inkább azt a tényt emelnénk ki, hogy a kifejezetten maszkokkal és maszkos alakoskodásokkal foglalkozó tanulmányok szaporodtak meg örvendetesen. Ideje lenne hazánkban is összegezni téli népszokásaink anyagát, mert Sebestyén (1902) és Róheim (1920 — lásd a Luczaszék с tanulmány második, „Néplélektani rész"-ének II. fejezetét, továbbá a IV. d. és e. fejezeteket, amelyek sokban kiegészítik a busójárás Ernyei felsorolta párhuzamait) munkái után csak gyűlt az anyag (kiemelkedő jelentőségű e téren az a gyűjteményes kötet, amelyet Makkai Endre és Nagy Ödön állított össze: 1939.) és senki sem vállalkozott az összegezésre. A busójárás részletes felgyűjtése után, tekintettel a megszaporodott összehasonlító anyagra, az eddigiekkel élesen szemben álló következtetésekre juthatunk. Ernyei szerint a busójárás német eredetű, a sokacok itt vették át a német telepesektől, szláv párhuzamai szintén német átvételek. Cicerov már idézett műve a német hatásoktól mentes keleti szláv anyagot hozza, s az utóbbi évek szakirodalma egyre több délszláv rokonszokást is feltárt. Az Osztrák-magyar monarchia írásban és képben ( a továbbiakban OMMIK) sok adatot nyújt a farsangi szokások ismeretéhez, s jócskán van közöttük olyan, amely a busójárás értelmezéséhez is közelebb segít. Az isztriai farsangi szokás (OMMIK VIII: 222.), amelynek azóta részletes tanulmányokat szenteltek (Sirola, 1934. és Jardas, 1957, pp. 43— 45. 52—58. képek), elkerülte Ernyei figyelmét. Igaz, hogy ezek a régi leírások jobbára csak utalásoknak tekinthetők, idetartozásuk mégis kétségtelen: nem maradhat ki például a busójárás délszláv analógiái 11 J. P. Múzeum