Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

Á JANUS PANNONIUS MÚZEUM SZARU SÓTARTÓI FÜZES ENDRE . A magyar népi díszítőművészet jelentős területét alkotják a faragványok. A népi fa­ragóműivészet, amely mennyiségével, a di­szített tárgyak, a díszítmények változatossá­gával és gazdagságával messze kiemelkedik az európai népek népművészete közül, igen jelentős bázist nyert a Dél-Dunántúlon is. A népművészetnek ez az ága, talán századokkal ezelőtt, elsősorban a pásztorok kezén vált gazdaggá; a művészi faragás gyakorlata szinte a pásztorgenerációkhoz kötődött. A közgyűjteményekbe került, esetleg datált"fa­ragványok alapján csak a XIX. század köze­pétől, esetiéig néhány évtizedről korábbról tudjuk nyomon követni a pásztorok faragó­művészetét. A korábbi századokban, de még a XIX. században is nagy gazdasági súlyú extenzív állattartás és a hozzá kötődő pásztortársada­lom — a különböző jószágfajták tájilag és gazdaságtörténetileg indokolt másHmás őrzés­és neveléstechnikai módszerei miatt — nagy­jából hanoim területre szakadt szét, Ez a há­rom nagytáji egység: Észak-Felvidék, Alföld és Dunántúl. A pásztorművészetnek is ennek megfelelő nagy táji gócai alakultak ki. 1 A köztudatban és a szakirodalomban is az a vélemény terjedt el, hogy a dunántúli pásztorművészet elsősorban Veszprém, Zala és Somogy megyében virágzott. Kétségtelen, hogy ezekben a megyékben váltak köz­ismertté először a pásztorművészet tárgyai: a pásztor mindennapi életéhez tartozó, fából és csontból faragott tárgyak, amelyek orszá­gos viszonylatban is az első helyre emelték a dunántúli népi faragóművészetet. Bizonyos azonban, hogy a népi díszítőiművészetneik ez az ága jelentős volt Baranyában is. Az elmúlt században jelentős volt a baranyai extenzív állattartás, különösen a megye déli részén, ahol a vidék bizonyos nyerstáj jellege miatt aránylag nagy legelőterületek adtak lehetősé­1 Domanovszky György: A két faragó Kapoli. Bp. ИЭб'о. Magyar Népművészet. XX. 6. p. get az állattartásra. Dél-Baranya lakóiinak fő foglalkozása volt akkoriban az állattenyész­tés és nagy mennyiségű jószágot hajtottak a Dráván túli vásárokra. Ezt szinte valamennyi korabeli megfigyelő megemlíti. 2 Feltehető, hogy a nagy állattartáshoz megfelelő számú pásztorréteg és jelentős pásztorművészet is kialakult. Igazolja ezt az is, hogy a baranyai l ásztarfaragók kezéből nagyszámú farag­vány került a múzeumokba ésmagámgyűjte­ményekbe. Később, a századforduló táján, a pásztorfaragók mellett az erdőjáró emberek (erdőőrök, erdészek, vadászok) és a földmű­velő parasztok közül is kerültek ki faragók. Több pásztorfaragó az extenzív állattartás visszaszorulása után földet kezdett művelni, de a faragást tovább folytatta. Ilyen faragó például a még ma is élő Hoff er János, akiről Madár assy is hosszan írt könyvében. 3 Az er­dőjáró és földművelő faragók méltó folytatói­nak bizonyultak a korábbi pásztorművészet­nek, A faragás és díszítés technikáját, vala­mint az ormentikák változatos gazdagságát talán még tovább is fejlesztették. A Janus Pannonius Múzeum népi farag­vány gyűjteményében jelentős helyet fog­lalnak el a szaru sótartók. A szakleltárban nyilvántartott 56 szárú sótartó múzeumba kerülésének körülményei meglehetősen tisz­tázottak. A gyűjtemény alapját az a néhány sótartó alkotja, amely az 1907. évi pécsi or­szágos kiállítás alkalmával került a múze­umba. A kiállításon ormánsági szobát, vise­letet és más ormánsági tárgyakat, köztük só­tartókat mutattak be, amelyek a a kiállítás bezárása uán a múzeum tulajdonába kerül­2 Elég talán ha a következő munkákra hivatko­zunk: Bayer: Egy tekéntet Baranyára. Tud. Gyűjt. 18122. XII.; Strázsay János: Baranya vármegyének topographiai leírása. Tud. Gyűjt. 182i3. III.; Munká­csy: Bőköz. Regélő. 1842, 62—63. sz.; Haas Mihály: Baranya. Pécs, 184:5.; Hölbling Miksa: Baranya vár­megyének orvosi helyírata. Pécs. 1845. 3 Madár assy László: Művészkedő magyar pász­torok. Bp. é.n. 50—59. p. 18*

Next

/
Oldalképek
Tartalom