Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)
Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói
Á JANUS PANNONIUS MÚZEUM SZARU SÓTARTÓI FÜZES ENDRE . A magyar népi díszítőművészet jelentős területét alkotják a faragványok. A népi faragóműivészet, amely mennyiségével, a diszített tárgyak, a díszítmények változatosságával és gazdagságával messze kiemelkedik az európai népek népművészete közül, igen jelentős bázist nyert a Dél-Dunántúlon is. A népművészetnek ez az ága, talán századokkal ezelőtt, elsősorban a pásztorok kezén vált gazdaggá; a művészi faragás gyakorlata szinte a pásztorgenerációkhoz kötődött. A közgyűjteményekbe került, esetleg datált"faragványok alapján csak a XIX. század közepétől, esetiéig néhány évtizedről korábbról tudjuk nyomon követni a pásztorok faragóművészetét. A korábbi századokban, de még a XIX. században is nagy gazdasági súlyú extenzív állattartás és a hozzá kötődő pásztortársadalom — a különböző jószágfajták tájilag és gazdaságtörténetileg indokolt másHmás őrzésés neveléstechnikai módszerei miatt — nagyjából hanoim területre szakadt szét, Ez a három nagytáji egység: Észak-Felvidék, Alföld és Dunántúl. A pásztorművészetnek is ennek megfelelő nagy táji gócai alakultak ki. 1 A köztudatban és a szakirodalomban is az a vélemény terjedt el, hogy a dunántúli pásztorművészet elsősorban Veszprém, Zala és Somogy megyében virágzott. Kétségtelen, hogy ezekben a megyékben váltak közismertté először a pásztorművészet tárgyai: a pásztor mindennapi életéhez tartozó, fából és csontból faragott tárgyak, amelyek országos viszonylatban is az első helyre emelték a dunántúli népi faragóművészetet. Bizonyos azonban, hogy a népi díszítőiművészetneik ez az ága jelentős volt Baranyában is. Az elmúlt században jelentős volt a baranyai extenzív állattartás, különösen a megye déli részén, ahol a vidék bizonyos nyerstáj jellege miatt aránylag nagy legelőterületek adtak lehetősé1 Domanovszky György: A két faragó Kapoli. Bp. ИЭб'о. Magyar Népművészet. XX. 6. p. get az állattartásra. Dél-Baranya lakóiinak fő foglalkozása volt akkoriban az állattenyésztés és nagy mennyiségű jószágot hajtottak a Dráván túli vásárokra. Ezt szinte valamennyi korabeli megfigyelő megemlíti. 2 Feltehető, hogy a nagy állattartáshoz megfelelő számú pásztorréteg és jelentős pásztorművészet is kialakult. Igazolja ezt az is, hogy a baranyai l ásztarfaragók kezéből nagyszámú faragvány került a múzeumokba ésmagámgyűjteményekbe. Később, a századforduló táján, a pásztorfaragók mellett az erdőjáró emberek (erdőőrök, erdészek, vadászok) és a földművelő parasztok közül is kerültek ki faragók. Több pásztorfaragó az extenzív állattartás visszaszorulása után földet kezdett művelni, de a faragást tovább folytatta. Ilyen faragó például a még ma is élő Hoff er János, akiről Madár assy is hosszan írt könyvében. 3 Az erdőjáró és földművelő faragók méltó folytatóinak bizonyultak a korábbi pásztorművészetnek, A faragás és díszítés technikáját, valamint az ormentikák változatos gazdagságát talán még tovább is fejlesztették. A Janus Pannonius Múzeum népi faragvány gyűjteményében jelentős helyet foglalnak el a szaru sótartók. A szakleltárban nyilvántartott 56 szárú sótartó múzeumba kerülésének körülményei meglehetősen tisztázottak. A gyűjtemény alapját az a néhány sótartó alkotja, amely az 1907. évi pécsi országos kiállítás alkalmával került a múzeumba. A kiállításon ormánsági szobát, viseletet és más ormánsági tárgyakat, köztük sótartókat mutattak be, amelyek a a kiállítás bezárása uán a múzeum tulajdonába kerül2 Elég talán ha a következő munkákra hivatkozunk: Bayer: Egy tekéntet Baranyára. Tud. Gyűjt. 18122. XII.; Strázsay János: Baranya vármegyének topographiai leírása. Tud. Gyűjt. 182i3. III.; Munkácsy: Bőköz. Regélő. 1842, 62—63. sz.; Haas Mihály: Baranya. Pécs, 184:5.; Hölbling Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyírata. Pécs. 1845. 3 Madár assy László: Művészkedő magyar pásztorok. Bp. é.n. 50—59. p. 18*