Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

276 FÜZES ENDRE tek.

4 A gyűjtemény legnagyobb részét Igaz Lajos megyei főjegyző gyűjtötte 1934—35ben. Ezekben az években a megye ösztönzésére és anyagi támogatásával nagyszabású népművészeti gyűjtés indult, és Igaz Lajos közreműködésével többezer népiművészeti tárgyat, köztük 35 szaru sótartót gyűjtöttek össze. A gyűjteményből állandó kiállítást rendeztek, majd később a tárgyak a Baranya Vármegye Múzeuma tulajdonába kerültek,

5 A többi sótartó részben magángyüjtőktől került a múzeumba vétel vagy ajándék útján, részben egyedi gyűjtések eredménye. A szaruból készült sótartók a mindennapi használat tárgyai. A legelőn legeltető pásztor vagy az erdőjáró erdész állandóan magánál hordta, hogy étkezésnél mindig kéznél legyen. Ezért a sótartóknak elsősorban a népi táplálkozásban volt funkcionális szerepük. A századforduló után, különösen a legutóbbi évtizedekben, amikor a múzeumok és a magángyűjtők konjuktúrája következtében a népi faragás iparrá vált, a szaru sótartók is népies dísztárggyá, keresett műtárggyá váltak a faragók kezén. A készítők most már neim elsődleges funkciójuk miatt .faragták őket, vagyis hogy sót tartsanak bennük, hanem hogy értékesítésük révén haszonra tegyenek szert. Gyűjteményünkben van néhány ilyen sótartó, amelyben sohasem volt só. E ténytől függetlenül a szaru sótartókat a népi díszítőművészet tárgyainak, népi faragványoknak kell tekintenünk. A szaru sótartók készítésének munkamenete a következő:

6 A faragó a szar vasmarha szarvából lefűrészel jó három ujjnyi darabot; forró vízben addig főzi, amíg jellegzetes szagát elveszti és megpuhul. Utána „rámára" veri. A ráma laposra faragott, élein lekerekített lefelé keskenyedő fa. A rámára verést Hoff er János például úgy végzi, hogy a puha szaru gyűrűt ráhúzza a rámára, majd a ráma keskeny végét kétfelé hasított fatörzs közé 4 Vö. A pécsi múzeum fejlődése. A .,Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület" Értesítője. I. 31. p., és Marosi Arnold: Jelentés a városi múzeum 1907. évi állapotáról. U. o. Sö—64. p. 5 Abban az időiben Pécsett két múzeum volt: a város 'kezelésében lévő Városi Múzeum és a megye kezelésében lévő Baranya Vármegye Múzeuma. A két múzeum lßSl-ben egyesült. — Vö. Bombay János: A Janus Pannonius Múzeum kialakulásáról. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1966. 188— 1Ö9. p. 6 A szaru sótartók készítéséhez vö. Malonyay Dezső: A 'magyar nép művészete. III. A balatonvidéki magyar pásztornép művészete. Bp. 19*11. 213\ p.; Äcs Lipót: Népművészeti gyűjtés. Bp. 192®. 33>. p.; Madarassy László: im. 56. p. szorítja úgy, hogy a szaru gyűrű teljesen rászorul, rásímul a rámára (1. kép).

7 A szaru megszáradása után leverik a rámáról és bizsókkal, rövid pengéjű éles késsel alul-felül, kívül-belül kiegyengetik, a felesleges részt lefaragják róla (2. kép), majd fáiból aljat és fedelet készítenek rá, végül díszítik. A szaru anyag megszerzése a múlt században nem jelentett különösebb nehézséget a pásztoroknak. Később sokkal köirülményesebben jutottak hozzá, különösen a nem pásztor faragók. Vágóhídról, bőrgyárakból próbáltak venni drága pénzért vagy cserélni kész faragványért.

8 Sótartónak a „címeres ökör", fehér magyar marha (Bos primigenius hungaricus) szarva a legalkalmasabb, két okból. Egyrészt nagyméretű, több sótartó kikerül belőle, másrészt fehér, amin a vésett, karcolt és színezett ornamentika jól kivehető, jól mutat, Felhasználták azonban másfajta szarvasmarha szarvát is. Így gyűjteményünkben a sótartók alapszíne változó. A fehéren kívül sárgás, barnás, zöldes, vajszínű sótartók is előfordulnak. Egyik-másik alapszíne a szaruanyag sajátossága szerint sötétebb színnel csíkozott vagy foltos. Helyenkint ez a díszítmény elhelyezését is befolyásolja. A régebben készült sótartók készítői, akik feltehetően még nem piacra dolgoztak, láthatóan nem ragoszkodtak a fehér szaruhoz. Ez talán összefüggött azzal is, hogy az akkori sótartókat nagyrészt véséssel és spanyolozással díszítették, az pedig jól látszott a kevésbé fehér szaru anyagon is. A gyűjteményünkben levő szaru sótartók nagyjából egyformák, ovális vaigy ellipszis alakúak. A formát mindig a ráma alakja szabta meg. Egyik jobban lapított, oldalaik oáirhuzamosaik, a másik öblösebb, szélesebb. Közismert, hogy ez az országosan elterjedt forma gyakorlati okból keletkezett: hogy a sótartó zsebben, tarisznyában könnyebben elférjen, kevesebb helyet foglaljon el. Ettől az általános formától csak néhánv kerek, szinte szabálvos kör alaprajzú sótartó tér el gyűjteményünkben. Ezek azonban az átlagosnál kisebbek. Ovális alakú sótartóink egy részét a készítők két végükön szögletesre sarkítottak, így a sótartó mindkét végén három-hároim sima mező keletkezett, amit az oldallap díszítményétől függetlenül lehetett díszíteni. Ez a sarkítás különösen azoknál a sótartók7 Saját gyűjtés, H960. 8 Id. Kapoli Antal és Hoffer János is így szerzett később szaru anyagot. Vö. Madarassy: im. 84. p., és saját gyűjtés. 19610.