Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)
Papp László: A mohácsi csatahely kutatása
22g ÍAPP LÁSZLÓ hevében a hadbontók minden irányban megeresztvén lovaikat, éles kardjaikikal egymás után vagdalta kle a fejeket, ontották a vért. ... A két hadsereg összekeveredett egymással ..., aprította egymást. A szétszórva lévő hadiszerek . . . , összetört lándzsák hegyei, kardok letörött pengéje és nyílvasak .. . elborították a csatatért". A kétoldalt kitért és hátraűzött ruméliai lovasság is összeszedi magát, közrefogja Batthyányékat, támadja a királyi hadtestet is. „Eközben a megszámlálhatatlan lovasból és gyalogosból álló azon csapatok kezdtek mutatkozni, amelyeik a világhódító szultán személyét kísérték ... a hősök kezében lévő lándzsák lobogói egészen elfedték a látóhatárt", — írja Kemálpasazáde, majd tovább: „Mikor a sah a csatatér széléhez érkezett. . . az okosság törvénye és kívánalma szerint majd megállapodott, mint szilárd hegy, majd előrenyomult, mint özönlő folyani... a tengerként hullámzó csapatok ellepték a mezőt, a gyors paripák lábaitól felvert por eltakarta az eget. .." Dselálzáde a szultáni csapatok előnyomulásáról beszélve, megemlíti, azt is, hogy az, „a rumilii hadtestet balra elhagyva ... a király összes hadával szemben állott ... a győzelmes harcosok mint vakító villám rohantak a gyaurokra. Ekkor a harc tüze mindenütt lángot vetett, A gyaurok levágott fejei lehullottak . . . A koponyazúzó buzogány sok kézben az ellenség fejét összetörte . . . Az éles kard jól működött, Mihács mezejét piros vér öntötte el, a fejek legördültek a mezőn, az emberi testek porban és vérben fej nélkül, rendületlenül hevertek". „Olyan nagy harc folyt, amelyhez hasonlót még soha nem látott a világ" — adta utóbb hirül a budai fethnáme. Az apokaliptikus forgatagban lassankint a török kerekedik felül. A harc közben eltűnik a király, elesik a két fővezér, a magyar oldalon megszűnik minden irányítás, a teljes fejvesztettség lesz úrrá. A küzdelem mind kisebb térre szorítót tan folyik tovább, „már nem azonos a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt", — emlékezik az eseményeikről Brodarics. „Ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig 10 lépés távolság választott el bennünket. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, amely mindent betöltött és a látást is akadályozta, â sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, míg a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, akik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek és harcolni kezdtek, 53 az ágyúzás és füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt s az ágyúknál harcolók is kénytelenek voltak menekülni." „A helyen, ahol a harc folyama csörgedezett, szétszóírva feküdtek az emberfejek, mint kavicsok a folyó partján. A síkság ... el volt borítva megcsonkított hullákkal", — beszéli el Kemálpasazáde. Menekülésük közben arra tartanak, amerről jöttek, vissza Mohács, Buda felé. A győzelmes csapatok űzőbe veszik a menekülőiket. Ekkorra előkerültek „leshelyükről" Báli és Khoszrev koraibban oldalt küldött lovasai is. Ezek, miután az őket .megtámadó Ráskayékat visszavertek, Nyárád felől, valószínűleg Lajmér irányában kanyarodtak ki a síkságra. Miután megtámadták és lemészárolták a magyar tábor őreit s szétszóródva, elözönlötték, a mai Sátorhely—Kölkedi csárda vonalától délre elterülő földeket, a csata helye felé tartván, állítják meg a mind nagyobb számú menekülőket. Ezeknek erősebb, vagy szerencsésebb csoportjai átvágják magúikat, köztük a lovasság jelentős, — Gyalókay szerint kétharmad — része. A gyalogosok többsége már az ágyúk előtt való küzdelemben elhullhatott. A menekülés közben is közülük kerülhetett ki az elpusztultak nagyobb száma. Az akindsik sorait áttöirö „szerencsések" között van a király is, két kísérőjével, a magyar Aczél Istvánnal és a német Czettricz Ulrikkal, hogy a királyt és magyar kísérőjét a Csele pataknál rövidesen elérje végzete. Sokan kitérnek a velük szemben száguldó akindsik elől, s jobbra, a Brodaricstól említett helynek, a mai Vizslaki ir'ét szakadékos partszegélyének tartván, majd további menekülésre kényszerülvén, a parton túl elterülő, embert-állatot halálos ölelésre váró ingoványba tévednek és ott is vesznek. Lufti azt írja, hogy a „szekérvárig", az időközben megsemmisített magyar táborig tartott az üldözés. Estig a magyar sereginek 15—16 000 katonája fekszik holtan a harcmező különböző tájain; túlnyomó részben a török tüzérség vonala előtti s attól keletre eső térségeken. A török veszteségről még csak hozzávetőleges számokat eláruló adataink sincsenek, 53 Ebben Gyalókay kételkedik.
