Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)
Papp László: A mohácsi csatahely kutatása
A MOHÁCSI CSATAHELY KUTATÁSA 215 Kemálpasazáde így írja le a Szávát átlépő török sereg felett tartott szultáni szemlét: „A gyalogosok és lovasok, kezükben íjat, lándzsát tartva, derekukon kínzó hurkokat viseltek." s pajzs, hattolú buzogány, handzsár tartozott a fehérsapkás janicsárok és vörössapkás akindzsik felszereléséhez. — A hattollú buzogánynak a harcban való szerepét Ferdi is kiemeli, azzal a fejire és derékra igyekeztek sújtani, hogy az „a testet és derekat íj módjára meggörbítse." Dselálzáde Musztafa versben is (megörökíti azt a fegyverzetet, amelynek elemei : alabárd, puska, kard, lándzsa, nyíl, csatabárd, szöges buzogány, pajzs, zarbuzán. A nagyvezér saját hadtestéhez a ruméliai hadtesthez tartozó lovasok alatt arab ló, testükön derbendi acél páncél, mellvért, kezükben hindosztáni lándzsa volt, a lándzsákon zászló lobogott. A török sereg felvonulása A csata napjának reggelén, a reggeli ima után, azaz, Thury szerint, 5 óra tájban, „az egész győzelmes hadsereg lóra ülvén megindult". — mondja a Szultán Naplója, — s „lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi, (azaz 2 óra) előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé. A hitetlenek ekkor már táboruk előtt állottak, több arcvonalban felállítva." A menetelés lassúságát Dselálzáde azzal indokolja, hogy Ibrahim és Bali bég, Kemálpasazáde szerint a szultán és Bali bég, előzőleg megegyeztek abban, hogy „az alávaló hitetlenekkel való találkozás ikindi idejére halasztatik." 30 A hadjáratban részt vett Dselálzáde így részletezi az utolsó táborhelytől, azaz Baranyavár térségéből megindult török sereg mozdulatait: „Reggel, amikor a világot megvilágosító nap kitűzte aranyos zászlóját kelet ormára, a világbíró őfelsége . . . miután elvégezte reggeli imádságát,.. . harci paripá30 A Naplóból és Dselálzáde feljegyzéséből, de az augusztus 28-án este és 29-én reggel lezajlott eseménymozzanatok összességéből kitűnik, hogy a magyar sereggel való megütközést a török fővezérség augusztus 29-ére, „ikindi idejére", állapította meg. Igaz, hogy az előnyomulás közben elfáradt csapatok vezérei közvetlenül a magyar támadás előtt a csatának másnap reggelre való halasztását kívánták volna elérni, — amit csupán, a Napló említ —, de ezt a magyar támadás miatt nem tudták véghezvinni. Mindenesetre a magyar támadás nem érte váratlanul a már teljesen, harcrendjei szerint felvonult, újabb táborozásnak csak gondolatával foglalkozó török sereget. jára ült, aztán kibontotta a győzelem és diadal zászlóit s dobok pörgése és trombiták harsogása 'mellett meglindult a vezírek és szipeszalárok (sereg, lovasság vezérei) környezetében. ... Legfőbb parancs adatott, hogy a nagyvezír Ibrahim pasa menjen előre a rumilii vitézekkel és szálljon szembe az alávaló gyaurokkal. . . A pasa előre ment a győzelmes rumilii lovassággal, s dél felé, Mohácshoz közel, egy téres mezőn rendezte az ezredeket, felállította a csapatokat." „Igen kitűnő és dicséretreméltó harcrendet csinált", — folytatja Dselálzáde —, „szandzsákjától jobbra és balra, a megállapított szokás szerint, a rumilii bégeket saját helyükre állítván fel." Ezután a nagyvezér, visszamenvén a szultánhoz, „lába porához dörzsölvén arcát", kérte, áldja meg a sereget. „A vallásvédő padisah, harci ruhába öltözve, lóra ült, a rumilii hadtesthez ment... minden szandzsák előtt megállott és imádkozott ... így azután a szultán áldásától kísérve haladtak előre" a ruméliai, azaz európai hadtest egységei, Ibrahim vezérletével. E hadrendezés nem történhetett dél felé, s a mohácsi mezőn, hanem, amint ez a többi kútfőből kiderül, reggel s még a baranyavári tábor előtti térségen ment végbe. De kitűnik ez Dselálzáde további szövegéből is, amely szerint, tovább menetelve, „felmentek egy magas dombra", ahonnan „meglátszott Mihács mezeje, a Tuna vize mint egy tenger terült el s partján, a föld színét szélesen elborítva, egy szerencsétlen hadsereg állott csatasorban." Az utóbbi mondatokkal egybehangzó Pecsevi elbeszélése, aki szerint maga a szultán is, „amint a mohácsi mező szélén levő Khunkjár-deszepi 31 nevű igen magas dombhoz érkezett, erre fölment és ezen foglalt állást", onnan csak akkor jött le, amikor jelentették néki, hogy „az ellenség csapatai megjelentek és megütköztek a csarkhadzsikkal". azaz az felvonulást álcázó, ide-oda nyargaló előhaddal. A magas domb nem lehetett más, mint a buziglicai útelágazástól északnyugatra jó 3 km távolságban, Majs felé, az említett teraszvonulat kissé hullámos szintjéből feltűnően 31 A Khunkjár-deszepi-ről (=császárdomb) azt mondja Pecsevi, hogy „most már" ti. 1642-foen, amikor arra járt, illetve »munkaját írta, .alig különböztethető meg a síkság (?) többi részétől". (Thury lábjegyzete, Vámbéry után, Dselálzádenál. I. k. 158. o.) — Ez a megállapítás, természetesen, érthetetlen, a magaslat változatlanul kiemelkedik a környezetből. Viszont nem tévesztendő össze a mai Törökdomb-bal, amelyről alább még lesz szó.
