Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Regöly-Mérei Gyula: Kórbonctani szempontok sírleletek torzult és torzított koponyáinak vizsgálatakor, különös tekintettel a domolospusztai leletre

Á Budapesti Orvostudományi Egyetem II. sz. Kórbonctani Intézetének (igazgató: DR, HARANGHY LÁSZLÓ egyetemi tanár, a MTA. lev. tagja) és a Pécsi „Janus Pannonius" Múzeum (igazgató: DR. DOMB AY JÁNOS) közleménye: KÓRBONCTANI SZEMPONTOK SÍRLELETEK TORZULT ÉS TORZÍTOTT KOPONYÁINAK VIZSGÁLATAKOR, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A DOMOLOSPUSZTAI LELETRE REGÖLY-MÉREI GYULA Az élőben két csoportra oszthatjuk a koponya torzulásait, éspedig veleszületett és szerzett formákra. A koponya szerzett torzulása lehet nem szándékos (pl. a csecsemő helytelen fektetésének következménye), betegségek által okozott, vagy művi úton előidézett. A sírleletekben azonban a koponya postmortalis alakváltoztatásával is szükséges számolni. Amíg a veleszületett és a nem szándékosan szerzett koponyatorzulások egymástól vagy egyáltalában nem, vagy pedig csak igen nehezen különíthetők el, addig a mesterséges torzítás jellegzetes formái rendszerint könynyen felismerhetők. Vannak azonban esetek, ahol a torzított koponyák sem tipikusak és ezért fennáll az összetévesztés lehetősége. A koponya veleszületett és nem szándékosan szerzett alakváltozásai már régen felkeltették a kórboncnokok és sebészek figyelmét. A mesterséges koponyatorzítás kérdésével is több orvos foglalkozott, elsősorban kórboncnokok (pl. Virchow) és anatómusok (pl. Lenhossék József). Bár Virchow még a múlt század végén több tanulmányában tárgyalta a koponyatorzítások pathalógiáját, s rnind Virchov, mind Broca és mások már morpho•lógiai szempontból osztályozták a torzított koponyákat, mégis e kérdéssel csak gyér számban foglalkoztak orvosi közlemények. Még leginkább a torzított koponyájú személyek szellemi képességeit vizsgálták elmeorvosok. A torzított koponyák tanulmányozása főként anthropológiai és ethnographiai szempontból történt. Ezek a vizsgálatok igen értékes eredményekkel jártak és biztos alapra helyezték a torzított koponyákkal kapcsolatos ezirányú ismereteinket. Nem látszik tehát feleslegesnek, ha kórbonctani szempontból foglaljuk össze a torzított és torzult alakú koponyák néhány kérdését. A legkülönbözőbb tudományszakok modern methodológiáiában sokszor követelményszerű szükségesség a különböző tárgykörrel foglalkozó kutatók tapasztalatainak és ismereteinek egybevetése. A sírleletek tanulmányozása is sokrétű feladat, amely archeológus, történész, anthropológus és kórboncnok közreműködését igényli. Adaequat megállapításokat csak ilyen összmunka eredményezhet. Éppen ezért tartjuk helyesnek, hogy a koponyatorzulások okát aetiológiai csoportosításban ismertessük és ezzel is felhívjuk a nem kórboncnokok figyelmét azon lehetőségekre, amelyek a koponya-alakváltozások elkülönítő kórismézésekor felmerülhetnek. I. Veleszületett alakváltozáskor a koponya rendszerint vagy diffúzán nagyobb (makrokephalia), vagy ellenkezőleg térfogatában egyenletes csökkent (mikrokephalia). Asymmetriás koponyatorzulás igen ritkán fordul elő. Utóbbi alig különíthető el a szerzett alakváltozástól. II. A koponya szerzett torzulása bekövetkezhet: a) nem szándékosan, b) betegség következményeként, c) mesterséges torzítás miatt. a) A nem szándékos torzítás lehet: aa) szüléskor keletkezett, ЪЪ) a későbbi élet folyamán létrejött. A szerzők egy része kétségtelenül lehetségesnek tartja a koponya szülés folyamán bekövetkezett tartós deformálódását, amit azonban éppen a szűkmedencés szüléseknél szerzett tapasztalatok csak kismértékben erősítenek meg. Még leginkább a fogós szülések esetében lehetséges asymmetriás féloldali koponyatorzulás. A csecsemő koponyacsontjai igen ruganyosak és a trauma megszűntével eredeti helyzetükbe visszatérnek. Ezenkívül a falcsontok a nagykutacs területén egymás fölé csúsznak, s ezáltal a szüléskor tetemesen csökken a koponya térfogata. Lenhossék Józsefnek újszülött koponyákon végzett, a művi torzítás mechanizmusát tanulmányozó igen 18*