Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Füzes Endre: Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

218 FÜZES ENDRE fonást alul kezdték meg, a karónak hol az egyik, hol a másik oldalán vezették át a kétujjnyi vastagságú ágat. A következő sort pedig az ellenkező oldalon vezették. így fonták be a karókat mind a négy oldalon, fel a koszorúgerendáig. — A fonáshoz csak frissen vágott ágat lehetett használni, mert azt könynyen lehetett hajlítani. A kiszáradt ág mindjárt törött. f

^ ~Ué « ZD 3. kép. Sövényház váza Rekonstrukció Az így befont fal nem volt egyenletes, nem volt mindenhol egyforma vastag. Az egyenetlenségeket tapasztassál hozták helyre. Ehhez agyagot használtak, ami bőven van mindenütt Hegyalján. Polyvát, tört szalmát kevertek hozzá, vízzel megöntözték és az egész masszát megtaposták. Gyakran trágyát is kevertek hozzá, mert így jobban tartott a fal. A tapasztást is mindig alul kezdték, éppen úgy, mint a fonást. Több rétegben tapasztottak. Az első réteget kívül-belül, a fal alsó harmadára kenték és jól benyomkodták a fonadék közé, nehogy száradás után leperegjen. Aztán megvárták míg megszárad, megrokkan. Utána következett a fal középső és felső harmada az épület mind a négy oldalán. Megvárták míg az egész megszárad és csak azután tapasztották rá a második, s ha szükség volt rá, a harmadik réteget, egyformán kívül, belül. Közben mindig megvárták, amíg az előző réteg megszárad. Így a tapasztás elég hosszú ideig tartott, különösen ha esős idő volt. A tapasztás akkor volt kész, amikor a fal olyan vastag volt már, mint a sarkokon álló dúcfák. Ezután szekercével kiegyengették, egyenesre faragták. Most már csak a meszelés volt hátra. Arra nem emlékeznek, hogy a tapasztáshoz valami szerszámot használtak volna. Kézzel tapasztottak, az agyagot vödörben vagy kosárban hordták oda. A fal magasabb részét állványon állva tapasztották. A sövényfal készítésében részt vett a család apraja-nagyja. A gyerekek a vesszőt gyűjtötték és ágaztak le, az idősebbek a gazda irányításával fonták és tapasztották a falat. Fonás közben a pajtakapu, illetőleg az istállóajtó helyét kihagyták. A pajtakapunál egyszerűbb volt a dolog, mert az olyan magas volt, hogy a koszorúgerendáig felért.; Ilyenkor a kapu keretének megfelelően két dúcfát állítottak le a földbe, a kettőnek a közét nem fonták be. Ugyanígy jártak el az istállóajtó esetében is, de mivel az jóval alacsonyabb volt, azért a keretet alkotó két dúcfát felül egy rövid gerendával összekötötték; a felette levő részt karókkal kitöltötték és ; befonták. A sövényfalú épület — az öregek emlékezete szerint — kedvelt volt Hegyalján. Készítése nem igényelt különösebb szakértelmet, sok munka se volt vele. Gazdasági épületnek nagyon megfelelt az akkori viszonyok közt. A meleget jól tartotta. Egy hátránya volt csak: aránylag hamar tönkrement. Az agyag telenkint nagyon megtöredezett, lepergett, gyakran kellett tapasztani. A faanyag néhány év alatt elkorhadt és újat kellett készíteni. A múlt században elterjedt falépítési mód volt Hegyalján a vert fal vagy tömött fal. Ez jóval tovább élt, mint a sövényfal. Még a legutóbbi években is lehetett találni egy-két vertfalú épületet. Házakat és gazdasági épületeket egyaránt építettek vele a múlt században a 70—80-as évekig, utána a vályogés téglafalak hamar kiszorították. — Készítése ennek is egyszerű volt. Az épület alapját kőből vagy sárból rakták. Gyakoribb a kő volt, mert így szilárdabb lett a fundamentum. Általában fél méter mélyre készítették. Az agyagból készült alap tulajdonképpen nem volt más, mint a kiásott árokba keményen ledöngölt agyag, amit kisebb kődarabokkal is meg szoktak erősíteni. A fal anyaga sár volt. Ki-ki a kertjében vagy a földjén ásott agyagot, azonkívül mindegyik falu határában volt olyan part, ahonnan agyagot lehetett hozni. Szekérrel hordták haza az építendő ház közelébe. Egy letisztított helyre vittek egy kocsiravalót; egyszerre csak ennyit dolgoztak fel sárnak. Az agyagot elterítették, egyenletesen polyvát, szalmatöreket szórtak, és annyi vizet öntöttek rá, hogy az agyag nedves legyen, de ne legyen folyékony sár. Azután kapával forgatták, keverték és közben megtaposták vagy lóval megtipratták, hogy ne legyen csomós, A polyvára és szalmatörekre azért volt szükség, hogy az megkösse. Vert falnál egyszerre mindig két egymás melletti falat tömtek, hogy a sarkokon jól