Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

160 IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS mondta neki, hogyan csinálja, csak látta, hogy ír. Annyit mondott, hogy imádkozni kell. H. J.-nénak hosszú idő múlva sikerült. Nagy bánatukban mindig a húgával foglalkoztak, éjjel-nappal mindig vele akartak találkozni. Sokáig nem szólt senkinek, egyszer a szomszédasszonynak elmondta, az aztán elmondta másoknak is. Hozzá is sokan, jártak, különösen a háború alatt és a háború után. „Csináltak olyasmit, hogy azt keresték, kérték, aki inem halt meg. Csak a halottak írtak. Ilyenkor azt felelték, mit keresitek köztünk az élőt?" Mikor hozzáfogott, imádkozott, elimádkozta a hiszekegyet és annyit kért, hogy a jó isten engedje meg, hogy ezzel és ezzel a bizonyossal találkozhassanak. „Mikor írtam, úgy éreztem magam, mint aki félig alszik. Ez az érzés hirtelen fogott el. Mikor éreztem, hogy jelentkezett valaki, akkor hirtelen nehezedtem el. Utána ismét visszatért a rendes érzésem, csak nagyon fáradtnak éreztem magam. Űgy éreztem, mintha valami rászállt volna a kezemre és vitte. Kénytelen voltam írni. Ékezet nélkül jöttek a betűk. Míg el nem olvastam, nem tudtam, mit írok. Nem láttam semmit, csak éreztem, hogy valami megszállt és vitte a kezemet. Nagyon nehéz, nem kívánom senkinek." Papírt és ceruzát kellett készítenie, hogy ha jelentkezik valaki, kéznél legyen. „Aki fölhívatta rokonát vagy ismerősét, mind ráismert a szaváról." H. J.-néhoz is elmentek olyanok, akik nem hittek benne. „Ha valaki hitetlen jött, annak megmondták, te miért vagy itt, mikor nem hiszel benne? Sokszor azt is odavágták, mit érdeklődik az, aki nem hiszi?" H. J.-né elbeszéléseiből idézem a következő történeteket. „Megpróbáltam pár hónap múlva az írást. Édesapám nagyon rosszul volt, édesanyám elvitte az orvoshoz. Megkérdeztem az elhalt testvéremet. Azt válaszolta vissza, hogy nem fog az édesapám meghalni, csak sokat fog szenvedni. Nem is halt meg, sokat szenvedett ugyan, de 81 évig élt." „Többször válaszolták a halottak, hogy imádkozzatok értem, megkönnyebbül a lelkem. Meg, hogy ne sírjanak fölötte, mert az árt. Meg, hogy az istent ne bántsák, mert mindenkinek a sorsa el van rendelve, annak úgy kell lennie." „Nem tudom, ki is volt már, valami nagy bűnt követett el, de nem tudtam róla. Az azt mondta, nagyon rossz helyen van, mert a földi igazságszolgáltatás után a túlvilági következik neki." „Volt egy márfai bácsi, nagyon fösvény volt, senkinek nem adott egy fillért se. Még akkor mondta, mikor kezdtem az írással foglalkozni, azt mondta, hogy szegényt ne bocsássanak el anélkül, hogy ne adnának neki, az ajtót senki elől ne zárják be. Ne kövessék az ő példáját, mert az bűn. Neki is ki kellett vinni valamennyi pénzt a temetőbe, de már nem emlékszem, mennyit. Akkor mesélte el a fia, hogy milyen fösvény ember volt." „Egyszer egy öreg ember mindig azon erőltetett, hogy hívjam föl Rudolf trónörököst. Kérdezzem meg tőle, hogyan halt meg. Mert hát azt is híresztelték róla, hogy megölték, azt is, hogy öngyilkos lett. Végül megpróbáltam. Nem- is voltam itthon, hanem a szőlőben. Jelentkezett. Azt mondta, nem mondhatom meg a halálom okát, mert az titok. Nagyon szerettem a magyar nemzetet, ez lett a vesztem. Még alá is rántotta: Rudolf. Aztán utána álmodtam vele. Nem ismertem képét. 1889-ben halt meg, én meg 1896-ban születtem. A képét nem terjesztették. Nem volt olyan daliás, mint az apja, az öreg király. Neki is volt egy kis szakálla. Elment előttem, mereven, katonásan rámnézett, de nem haragudott. Álmomból fölriadtam, sikítottam, édesanyám megijedt. Mondtam neki, hogy mit álmodtam. Többet nem próbáltam volma meg fölhívni." „Fiamnak egy barátja volt itt. Játszottak. Egyszercsak azt mondta, ej, Marika néni, a Margittal kéne íratni. Ez Szántó