Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

A DIÓSVISZLÓI HALOTTÍRÓ ASSZONYOK 161 4 Margit sósvertikei leány volt. Még azt is elmondta, hogy mit prédikált fölötte a pap." „45 elején jött át a tiszteletös asszony, mikor a németek átjöttek a Dráván. Akkor megkérdeztem valakit. Az azt mondta vissza, hogy ne féljünk, még ha ezer ágyút állítanak is föl, innen senkinek egy hajszála se fog meggörbülni." „Kossuth, mikor fölhívtam, azt mondta, kedves híveim, higyjetek, mert a halál nem pont, hanem kettőspont, ami után folytatás: következik." „Volt itt egy asszony, rác volt. Itt volt íratni. Slavoniai volt, akivel íratni akart. Azt mondta, ha a lelkek -íratnak, horvátul is íratnak. Le is íratta velem a párt sort horvátul. Ö el tudta olvasna, én meg nem." —• H. J.-né állítja, hogy 1945-ben írt utoljára. Mint mondja: „De azután nem bírtam. Akartam, de nem bírtam. Mindjárt elszorul a szívem és nem bírok semmit csinálni". „Nem bírná most már a szívem, meg az idegem. Akkor se csinálnám, ha mindjárt a máglyára dobnának." Szerinte „nem volt jó tudomány, mert csak fáradtam vele, kínlódtam". „Az a gondolat, hogy az embernek a túlvilágiakkal van dolga, nem közönséges, lelket megrázó. Nem ilyen összetörtnek való, mint én vagyok", A faluban is és a környéken is vannak, akik kételkednek abban, hogy abbahagyta tudománya folytatását. Egyik szerint „most is foglalkozik vele". Egy másik asszony többször is bíztatott, írassak vele: „Minek nem írat valakivel?.Nem halt meg senkije? Nagyapja? Az megmond mindent. Nem kell mondani semmit, csak a nevét. Aki rossz helyen van, az ír mindig." Ugyanez àz asszony egy másik alkalommal a következőket mondta: „Minek nem írat azzal a Marival, azzal a Sántával? ír az másnak. Most is. ír, hát." H. J.-né azonban a híresztelések ellenére kitart amellett, hogy végleg abbahagyta. Mint Nagy Sándorné, H. J.-né sem pénzért foglalkozott halottírással. Állítása szerint „volt, aki megkérdezte, mit kérek, de soha nem fogadtam el semmit". Halottíró .képességeit illetően több a kétely, mint Nagy Sándorné tudományával szemben. Kevesebben is jártak hozzá. Azt mondják, ő mindig tudott írni, Nagyné nem. Az egyik asszony meséli: „A vonaton találkoztam egy csehi asszonnyal, aki többször volt itt. Mesélte, hogy H. J.-néval íratott a •nagy lányával, aztán úgy kezdte, hogy kedves húgom". Mondják, „nem mindenki szellemével ír. Az csak Petőfi szellemével ír". Egyik falubelije egyszer íratott vele, de nem hitt neki, mert „olyan gondolkozva írt". Rádfalván tudtam meg róla a következőket: „Van Víszlóban, de az költőféle inkább. Előbb elkérdez mindent a halottról, aztán ír. Ügy én is tudnék írni." „Csak hallottam, hogy kettő ír ott, de H.-nét nem ismertem". Nagy Sándorné nem írt annak, aki H.-nénál járt előbb. Egynek se írt anélkül, hogy meg ne kérdezte volna, volt-e nála. Azután, hogy Diósviszlón az első halottíró, Nagy Sándorné, működni kezdett, sokan mások is szerették volna elsajátítani tudományát. Többen meg is próbálkoztak vele. Az egyik viszlói asszony mondja, hogy „beszélték, hogy a Sz. P. is ír. Most már öregember az is". Bővebbet azonban nem tudott róla mondani, nem volt nála soha, később pedig nem is hallott róla. Egy diósviszlói öregasszonyról többen azt állítják, hogy leánykorában próbálkozott vele, szerette volna megtanulni. H. J.-né mondja, „B. J. fiatal lány korában foglalkozott írással. Nem voltam nála. Beszéltek róla, hogy az is írt, de régen volt, talán 50 éve is". Másik adat szerint „akart vele foglalkozni, de nem merte". Akkor akarta csinálni, mikor Nagyné már írt. Ö maga a következőket mondta erről: „Rám is rámerőszakolták. Le is ültem, aztán mikor megindult a kezem, meg11