Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

A DIÓSVISZLÖI HALOTTÍRÓ ASSZONYOK 153 könnyen halt meg, nem szenvedett semmit, mert csak egyet sóhajtott és meghalt". Ugyanez az asszony egyszer azt álmodta, hogy ,,az ablakon jött he egy csomó tearózsa, tele lett a szoba sarka. Aztán kiment a másik ablakon. Ezt is megkérdeztem. Azt mondta a fiam, hogy az én, voltam. Mondja neki, ha mégegyszer látja, Isten nyugosztaljon, fiam. Aztán többet nem is láttam". Nagyné egyik rádfalvai rokona is íratott, mikor a fia a háborúban volt és fogoly volt, nem tudott rpla semmit. „A fiam nem írt, mert élt. Szegény édösanyámmal írattam, az mondta, hogy él, együtt van a társaival, nem tudni, mikor ér haza. Igaza volt." A következő elbeszélés szerint tanácsot is adtak a megholtak: ,,49-ben házkutatást tartottak nálunk, mert följelentettek bennünket. Akkor is ő bíztatott bennünket, hogy semmi baj nem lesz. Nem is lett." Nagyné rádfalvai rokona szerette, volna elsajátítatni az írás tudományát. Hogy miért nem sikerült, a következő történetből tudjuk meg: „Elmentünk a Fölsőerdőbe. Édesapám kaszáján eltörött a takarító. Édesapám nagyot káromkodott, odavágta a kalapot és a pipát. Azt mondta, hogy vigyem ki a föld végére. Én meg, mint afféle pajkos lány, — 12 éves voltam —•, a fejembe tettem a kalapot és a pipát a számba^A néném aztán azt írta, hogy azért nem tudom megtanulni soha, mert a káromkodás után a fejembe tettem a kalapot és a számba a pipát." Amikor Diósviszlón Nagyné a halottírással kezdett foglalkozni és híre ment, hogy sikerül neki, többen próbálkoztak vele. Az egyik közülük, aki anyja unszolására próbálta, nem hisz Nagyné tudományában s olyan eseteket mesél, amelyek szerint Nagyné nem mindig tudta eltalálni az igazat. „Emlékszem arra is, hogy elveszett valami pénzik, aztán megkérdezett egy halottját. Azt írta, hogy valaki ellopta. De nem úgy volt, mert megtalálták a pénzt. Akkor mondta szegény Mari néni, hogy hazudott a halott." Másik története így szól: „Mikor az én férjem az első háborúban eltűnt, nagy volt nálunk a sírás. Azt mondta édesanyám, én elmegyek a Marikához. Nem akartam engedni. Jön haza, kérdem, hol volt édös, a Mari néninél? Ott. Él-e? nern, bólintotta. Heten vannak a gödörben, ő a 'nyolcadik. Aztán pár nap múlva jött a levél tőle. Azt írta, azért nem tudott írni, mert megsebesült. Tüdőlövése volt. Megvolt sokáig a levél, amit írt Mari, de nem tudom már, hol van." Ez az egyetlen, aki íratott Nagynéval s kétségbevonja tudományát. Nagyné tudománya nemcsak halottírásra terjedt ki. Leánya mesélte a következő esetet: „A pécsi Bricónak a keresztnél kellett imádkoznia. Nem hitte a menyországot, azért bűnhődött. Ezt én elmondtam valakinek. Még nem volt villany. Az ággyal szemben volt a vízmelegítő, rajta a kapinya. Már feküdtem, sötét volt. Egyszer a kapinyát odavágta a fejemhez valaki. Szidtam a macskát. Kiszálltam és visszatettem a kapinyát. Mikor lefeküdtem, megint odavágták a kapinyát. Fölkeltem és édesanyámhoz mentem a másik szobába. Már nevetve fogadott. Azt kérdezte, miért kellett elmondanom a Bricó esetét? Tudta, hogy mi történt velem." Diósviszlón és Rádfalván sikerült néhány levelet találni, amit megőriztek. A legtöbb levél a háborús időkben veszett el. Ahol kihalnak az öregek, akik hittek a halottíró tudományában, különösen az asszonyok, a fiatalok nem őrzik meg tovább a leveleket. A birtokunkba került levelek sokszor olvashatatlanná mosódtak, egy-egy szó, vagy esetleg mondat teljesen megfejthetetlen. Tartalmuk kevés konkrétumot nyújt. Mindegyikben ismételten emlegetik Jézus Krisztust és istent. A levelek megszólítással kezdődnek, írója megszólítja azt, akinek a . levél szól. Sajnálkozással is találkozunk, a levél írója vagy a saját sorsa miatt panaszkodik, vagy az életbenmaradottakon sajnálkozik. Sűrűn fordulnak elő