Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

152 IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS Akik a halottíróhoz fordultak, legtöbbször hozzátartozójukról akartak hírt kapni, sokszor pedig problémáikban a halott hozzátartozóktól szerettek volna tanácsot kapni. Drávapalkonyán mesélik: „Hallottam a viszlai halottíró asszonyról, innen Csehiből is volt nála valaki íratni. Baginénak a lánya is meghalt, az_ anyja íratott vele. Aztán azt írta, ho^y. most nem tud többet írni, mert megy a kislányával templomba. A kislány előbb meghalt, mint az anyja." Egy másik, halott írta, aki mindig a hétszentséget káromkodta, hogy meg kellett számolnia hány szentség van. Tizenkettőt számolt össze. Egy öregasszony mondta el a következőt: „Az uram 34-ben halt meg. 64 éves volt. Máj rakj a volt. Nem könnyen halt meg. Én voltam itt vele. írattam az urammal, azt írta, nem jó helyen van, mert életében rossz ember volt. Nem lati se anyját, se apját. Azt írta, nem kerülhet jobb helyre. Kérdeztem, hogy mit tegyek érte. Azt mondta, őérte nem lehet tenni semmit." Rossz ember volt ennek az öregasszonynak az- ura. Mikor meghalt, azt mondják, látták, hogy hazajárt. „Este járt haza. De úgy, hogy a fia látta is. A kutyájának a szőre fölborzadt, mikor az az idő eljött. Eljött íratni. De akkor úgy írt, hogy nem ő kérdezte a halottat, hanem az őtet. Mert olyan rossz helyen van, hogy nem lát semmit, nem lát senkit a földön. Valamit kért a családjától, hogy tegyék meg érte, de nem tudom, mit." „Zsuska néni ura még kívánt valamit, ha ezt megteszik, megnyugszik. Közben én arra gondoltam, hogy Péter bácsi most letette az érettségit. Mindjárt meg is felelt. Ha itt lemnél, nem mondanád, hogy letettem az érettségit. Akkor mondtam, hogy jaj, Péter bácsi, nem úgy gondoltam. Arra is megfelelt, hogy, ha látnád, mi van itt, nem gondolnál ilyesmit." Péter bácsi felesége sokszor íratott Nagynénál, apjával is, leányával is. Ezekről mesélte a következőket: „Édesapám hányszor megírta, hogy mikor menjek föl a pincébe és meglátom, kiket találok ott.. Az uram rosszéletű volt. Ügy is találtam ott." „Kérdeztettem a Margitkámat, hogy látja-e a testvéremet. Erre írta, hogy hogyne látnám azt az élőhalottat. Azt mondtam, hogy kérd 'meg a Margitkámat, hogy írna-e nekem. Előfordult, hogy nem írt." „írattam a lányommal, de mindjárt írta, hogy jó helyen van." „Nagyritkán azt is írta, hogy most nem tud írni, mert imára kell mennie. „Én megírattam. Azt írta apám, ó, kedves lányom, mit tennél értem? Azt mondta, menjek haza Páprádra. Kéressem elő egy rossz ingét és az inge bal ujjába tegyek két forintot és azt tegyem le a fejfánál a sírba. A testvérem jó inget akart adni és több pénzt, de én ragaszkodtam a kéréshez. Le is tettem. Hazajöttem, de nem imondtam Marinak, hogy odahaza voltam. Megkérdeztem, azt mondta, édes lányom, megszabadítottál, most a hattyúk tavánál vagyok. Addig tüskön-bokron járkálódott, nem volt jó helye." Egy másik alkalommal ugyanezt a történetet úgy mondta el, hogy elhunyt édesapja a hollók tavahoz került. Másik elbeszélés szerint „mondták, hogy a rádi Szekeresné apja is hazajár. Eljött a nénike, hogy írasson vele. Megteszi, ha akármi kívánsága is van. Az volt a kívánsága, hogy a kését tegye le a sírba. Azt mondta, hogy találjam meg, melyik kés? Menj a hegybe, ott megtalálod. De hiába ment, azt a kést nem találta. Akkor kérdezte, minek magának az a kés? Azért, mert mikor katona voltam, elvágtam egy kislánynak a nyakát, azért kell bűnhődnöm". Gyilkosságról szól a következő elbeszélés is: „Járt nála egyszer egy márfai ember, azt mondta, írja meg az életét. Kérdezte tőle, nem baj-e, ha az igazat, mindent, megír? Nem baj, mondta ' a márfai ember. Hát, tudja, annak még olyat is írt, hogy megölt valakit és a kútba dobta. Űgy is volt, mondta a márfai ember, de azért megszenvedtem." Egyik rádfalvi asszony a kisfiával íratott, „azzal, aki vízbehalt. Azt akartam megtudni, hogy nehezen halt-e meg, sokat szenvedett-e. Azt felelte vissza, hogy í