Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

A DIÓSVISZLÓI HALOTTÍRÓ ASSZONYOK 151 Nem mindig tudott egyformán írni. Ez elsősorban attól függött, ki volt a halott, akivel kapcsolatot kellett teremtenie. Mikor kezdett írni, már érezte, hogy annak a halottnak jó vagy rossz helye van-e. Érezte a keze szorításán. Volt halott, aki nem írt. Akkor csak emelte a kezét és ütötte vele háromszor is a papírt. Gonosz, rosszéletű ember is verte kétszer-háromszor iß kezét. Az is előfordult, hogy a halott nem akart írni. „Mikor a harctéren halt meg valaki és eljött a hozzátartozója, ő már érezte, hogy meghalt, de nem akart írni." Tudta, ki az a halott, akit fölkért s tudta, ír-e, vagy nem. Ha valamit meséltek, csak mosolygott rajta, már tudta. Előre megmondta, hogy nehéz lesz-e az írás. Sokszor kértek, könyörögtek, de sokszor az volt a válasza, „nem bírona azt most, édes lelkem". Akinek rossz, nehéz szelleme volt, nehezen írt. Sokszor volt olyan rossz szellem, hogy majdnem megfojtotta őt. Egyszer Perecné volt nála a testvérével. A testvére a főhadnagyával akart íratni. Majdnem el akarta fojtani, ki kellett mennie. Ekkor megkérdezte a fiatalembert, hogy nem volt-e rossz ember a főhadnagy. Pe, mondta a fiatalember, hozzá nem, mert ő a legénye volt, de másokhoz rossz volt. „A halottat nem látt% csak szellemileg idézte föl", mondják. Akárkinek írt, csak a halott nevét kérdezte. Egyebet nem kérdezett. Minden nap lehetett hozzá menni, csak éppen vasárnap, mikor elharangozták'a. harmadikat, azután nem, mert azután egyáltalán nem tudott írni. Azok között, akik fölkeresték, sok idegen volt, mégis „mikor kint látta őket, már megmondta, hogy mijáratban jönnek". Tudta, ki milyen számítással ment hozzá. Mondják róla: „Egy reggel mesélte, hogy éjjel egy szép gyereket látott álmában. A padláson volt. Hívja le, de nem jött. Azt mondta, meglátjátok, annak a gyereknek az anyja el fog jönni íratni. Űgy is lett. Eljött az anyja valahonnan Besenciből. Irt neki s azt írta, hogy hiába hívja a fiát, már nem jön vissza, meghalt." Egy másik történet szerint: „Sokszor voltam nálik, mikor jöttek azok a vidékiek. Sok nem írt. Akkor mondta, hogy nem írhat, mert nem halt meg, nincs szelleme. Akkor a halottat kérdezte. Az meg azt írta, kedves lányom, vagy fiam, miért keresitek az élőt a holtak között?" Voltak, akik nem hittek Nagyné tudományában s mégis elmentek hozzá. Mesélik, hogy előre megismerte őket. „Volt itt egy csavargóforma ember. Mindjárt rátámadt, hogy takarodjék innen, mert nem jár igaz úton." Ha olyanok kerültek hozzá, akik között volt, aki nem hitt benne, azoknak nem írt egynek se. Ha végül mégis hozzáfogott, azt kiküldte, aki nem hitt benne. Mesélik, hogy „Szekeres Jánosnak meghalt a lánya, többször volt itt egy asszonnyal, íratni. Mondta nekik, hogy rossz gondolattal jöttek, nem tud nekik írni. Fogadkoztak, hogy ők nem. Mikor kimentek, akkor mondta az egyik, hogy őneki az volt a gondolata, hogy ez úgysem igaz." Egy másik történet a következőket mondja el róla: „Egy rádi aszszony volt itt. Úgy beszélte meg az urával, hogy eljön érte. Mikor találkoztak, az ura azt kérdezte, te elhiszel ilyesmit? Az meg erősítette, hogy bizony hiszem, mert azon az asszonyon ez látszik. Közben érezte, hogy valami erősen megnyomta a vállát. Később, mikor eljött, édös kérdezte, hogy érezte-e a nyomást a vállán? Hogyne, mondta. Na, az én voltam, én (nyomtalak meg, hogy bizony igaz, amit írtam." Aki azzal a gondolattal ment hozzá, hogy nem igaz, egynek se sikerült. „Az is megtörtént, hogy itt ült valaki és az anyósával íratott valiamit és rossz volt, amit írt. Közben azon gondolkozott magában, miért ír ilyen rosszat. Akkor megszólalt édös, min gondolkozol? Nem akarta megmondani. Hiába tagadod, mondta, itt van az írásban." Egy másik esetben „megtörtént, hogy egy illető ült a széken, egyszer rászólt, mit gondoltál most? Én semmit, mondta. Közben magában azon gondolkozott, hogy igaz-e ez. Megnézték az írást és benne volt."