Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

150 , IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS csak úgy magátnl tudta". Egy másik asszony hallotta, „azt mondta Marika, hogy megálmodta. he-?y írjon, aztán csak írt magától". Ismét más szerint „nem árulta el nekünk sem, hogy milyen előzményei vannak. Nem szívesen beszélt róla." Több adat szerint Nagynénak Szentkirályszabadjában élt egy Hitre József nevű csendőrőrmester rokona. Ez a Hitre szabadságon járt Viszlóban és mesélte a halottírás tudományát. Akkor többen is megpróbálták. Más változat úgy tudja, hogy Hitre felesége mesélte, hogy náluk nem lophatnak el egy tyúkot sem, mert „őnálik megírik". Van, aki úgy tudja, Hitre, más pedig, hogy Hitre felesége értett a halottíráshoz. Nagyné rádfalvai rokona úgy tudja, hogy Hitre Józsefnétól tanulta. „Azt mondta neki, hogy két hétig templomba kell járni és imádkozni. Ö ezt nem tette, hanem odahaza imádkozott. Két hétig este-reggel imádkozott. Nem akarta* tudatni senkivel, hogy ha neki nem sikerül, ne nevessenek rajta. 17 éves lány volt akkor. Amikor a két hét lejárt, imádság közben kérte a legközelebbi halottját, hogy indítsa meg a kezét. És sikerült neki." Az ismertetett adatok szerint tehát tudományának elsajátítását nem kellett tanulnia, csupán egy szerint kellett előtte két hétig imádkoznia. Éppen ezért nem tudta másra sem hagyni. „Senkire se bírta hagyni, pedig szerette volna a lánya is, a Marika, meg ez a Lajos gyerök is. Ezek mindenáron meg akarták tamulni, de egyikre se bírta ráhanni." Más asszony úgy mesélte, „ezt nem lehet nagyon tanulni. Ehhez valami ösztön kell, vagy túlvilági tudalom. Én is szerettem volna, imádkoztam is, de nem sikerült." Mikor írni kezdett, sokan jártak hozzá. Vidékiek is sokan látogatták. Még egy Szatmár megyei járásbíró is volt nála egyszer. Különösen az első világháború idején keresték föl sokan, hozzátartozóik után érdeklődtek. Ha a faluban is meghalt valaki, a hozzátartozója mindjárt ment íratni vele. Akik hozzáfordultak, mindnyájan halott hozzátartozóikkal akartak kapcsolatba kerülni. Előfordult, hogy egyszerre öten is érkeztek hozzá. Valamennyi adat megegyezik abban, hogy mielőtt hozzáfogott volna az íráshoz, imádkozott. Nem tudják, hogy mit, mert magában mondta. Azt látták csak, hogy összetette a kezét, látszott, hogy imádkozik. Imádkozott akkor is, ha „nem akart menni a keze". Akkor fogta a papírt és a ceruzát és írt. Ügy érezte, mintha valaki vezetné a kezét írás közben. Nem tudta, mit ír. Mikor kész lett, tett egy pontot, azután csak vonásokat húzott. Mondják, „egy levelezőlapot nem volt képes megírni, ebből azonban ív papírokat is hamar teleírt", Olyan gyors volt az írása, hogy „sokszor 4—5 oldalt írt pillanatok alatt". Utána megnyomogatta a kezét. Mikor végzett az írással, föltette a szemüvegét, utóbb szemüvegre volt szüksége, akkor elolvasta, amit írt, addig nem tudta. Mindig ő olvasta el először. Az írás ékezet nélküli folyamatos' írás volt. Vigyázott a kezére, nem engedte szanaszét elhúzni. Mikor írt, nem mondott semmit, csak utána. Az írásra nem is nézett oda. Nem látszott rajta, hogy gondolkozott volna. Egyik asszony meséli: — „Tudom, mikor mondtam neki, írj, odatette a ceruzát, aztán egyszercsak megindult a keze és írt, mikor befejezte, akkor csak nyomogatta a kezét, mint akinek sorvadozik. Olyan nyugodtan írt, mint most maga fogja a ceruzát. Mialatt ez az írás elkészült, ő már háromszor annyit írt volna." (Hasonlatával az én adat jegyző munkámra céloz.) írás közben magába mélyedt, a keze egészen elhidegült. Utána a kezét nyugtatta. Azt mondta, ha ilyet kellene írnia 5—6 nap, megbénulna a keze. Mondják, „ha jó helön volt valaki, ha rossz hélön volt valaki, azt írta, akkor maga is levert, fáradt volt". Fáradtságáról nem panaszkodott, nem mondta, de látszott rajta. Elváltozott olyankor, elnehezült, elsápadt, sokszor utána, meg közben is nagyon rosszul lett.