Dénes Andrea szerk.: Ehető vadnövények a Kárpát-medencében (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 13. Pécs, 2013)
Váróczi Zsuzsa: Vadon élő növények a bukovinai székelyek táplálkozásában
Ehető vadnövények a Kárpát-medencében 17 Néha maguk is szedtek, de leggyakrabban a cigányoktól vettek „áfonyát” és „mainat”. Az áfonyából /nevezik még „afinya”-nak és „afinyaknak” is/ lekvár vagy pálinka készült /lásd italok/. Málnát néha fuvarosok hoztak faszállításkor, az erdőből. ’’Leggyakrabbi” elkészítési módja a „dulcsesz”. Feltehetőleg az örményektől tanulhatták, a szót is tőlük vették át /’’dulcseátze”, OKM.XVII.325./. A málnát „mektakaritottak”. „Cukórt” főztek szirupnak és ebben a „kicsafart” málnát megfőzték. „Pohárba, borkanba” /kétliteres üveg/ tették, és lekötözték. Vendégnek vagy betegnek adták frissítőül. „Ety kalan dulcsesz báfalt, vizet ivott reá” /T. L-nél. „Sziruphoz előbb érelni” kellett a málnát. „Borkanba tették, és napra állították. Két-három nap múlva megszűrték, és levét felefele arányban cukorral felfőzték. A „kökény” akkor volt jó, ha megcsípte a dér. Ilyenkor nyersen is meg lehetett enni. Helyenként „csügröt” /lásd italok/ csináltak belőle. A „földi epert” /szamóca/ a helyszínen fogyasztották el. Sok levest főztek vadon termő levelekből. A „sosdi, lósosdi” /sóska/ leveleit „meg- forrózták, megvagdaltak”. Kaporral és lisztrántással felfőzték és „meksavanyitottak”. Virágja orvosság volt. „Lósosdivirag főzetét használtak köhögés es hasmenés ellen” /I. A-né/. Néha kertben is vetették, és általában vadon termett az „urilaboda” /paraj féle/. „Kikőtt a gaz közt magatol” /Sz. J-né/. A sóskához hasonlóan készült. Vízben megfőzték, leszűrték, „kalányval” egy tálban összevagdalták, rántással felfőzték. Rendszerint savanyítóval készítették, és jobb módú házban, ahol baromfi volt, pár tojást is ráütött az asszony. „Csihánt” /csalán/ tavasszal főztek, amikor „béjött”. Ilyenkor még jó gyenge volt. Az előbbiekhez hasonló módon főzték a „repcsont” /repce/ is. Az Andrásfalváról Dévára visszatelepített székelyeknél ez nemzeti ételnek számít. /Szabó I. 1904. 83/. A fogadjisteniek Magyarországon is főzik. Felhasználásukban társadalmi különbség alig mutatható ki. Ahogy télen a savanyú káposzta, úgy nyáron főleg a zöld levelek főzetei elégítették ki vitaminszükségletüket. Fogyasztásuk Andrásfalván és Hadikfalván volt a legáltalánosabb, a három gazdagabb faluban ritkább. Magyarországon rövid ideig termelték még az „urilabodáfés ma már csak a sóskát eszik a felsorolt növények közül. A „kemenmagot”, köménymagot a mezőn szedték. Teát főztek belőle a kicsiknek, ha a gyomruk fájt. Ma is általánosan használt orvosság. Köménymaggal készült a mézes pálinka is. Hús mellé „tormát” savanyítottak. Magától kelt ki a mezőkön vagy a kertek végében. Megtisztították, „megreszelték”. A „reszellőt” rendszerint a gazda készítette. Vett egy darab bádogot, „kiliggatta” és rászegezte egy fadarabra. „Piros” vagy „verescéklát” főztek, azt is megreszelték. Ecetet, cukrot, sót, köménymagot „tötöttek reá, lesavanyitottak és esszevegyitettek” a tormával. Agyűjtögetett ételek közül a gombának volt a legnagyobb jelentősége. Fogadjistenben és Józseffalván több fajtáját ismerték, mint a másik három faluban, mert ez a két település közelebb volt az erdőhöz. A gombák közül legjobban a „csipirkat” szerették. A „nyomásokon /legelő/ termett eső után, tavasszal és ősszel. A kicsi sárga „szekfűgomba”. A kék, rózsaszín vagy szürke galambgomba tanyája a kukoricaföld. „Ganezas után, ha eső volt, kibújt a terebuza közt. Vittük s rántottuk meg” /T. L-n él. Csak Fogadjistenben és Józseffalván ismerték a „hiribet”. A közönséges hirib július-augusztusban bújt ki az erdőben. A „fenyőhirib” a fenyők alatt tanyázott. A közönségestől nyitott kalapja különböztette meg. A „kozárgombának” csak a kalapja volt ehető. Az erdő dombos részén nőtt a „rókagomba”. Az apró „kenyergombáf ’ nyersen is ették. A „keserűgomba” sütve volt a legjobb.
