Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
Kevey Balázs és Borhidi Attila: A Nyugati-Mecsek tetőerdei
194 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 12 4. Eredmények megvitatása 4.1. A tetőerdők kialakulása, zonalitás A tetőerdők kialakulása feltehetően hosszú flóra- és vegetációtörténeti fejlődés eredménye. A hazai növénytakaró elmúlt tízezer évben végbement változásairól gazdag szakirodalom áll rendelkezésünkre (vö. ZÓLYOMI 1936, 1952, 1958, 1980, 1987, 1995; KINTZLER 1936; CSINÁDY 1953, 1959, 1959-1960; BORSY Z.-né és BORSY Z. 1955; VOZÁRY 1957; JÁRAIKOMLÓDI 1966a, 1966b, 1968, 1969, 1973, 2000; JÁRAI-KOMLÓDI és SIMON 1971), melynek alapján következtethetünk a tetőerdők létrejöttére. A jégkorszakot követő hűvös és száraz „Fenyő-nyír-kor"-ról (i.e. 8000-7000) a Mecseken kevés bizonyíték maradt. A tetőerdőkben talán e kor emlékét őrzi a szubalpin elterjedésű Stachys alpina. A meleg és száraz klímájú „Mogyoró-kor"-ban (i.e. 7000-5000) valószínűleg száraz, kontinentális jellegű tölgyesek boríthatták a lapos hegytetőket. E kor maradvány fajainak tekinthetjük az asszociációban ma is szórványosan előforduló kontinentális (Pulmonaria mollis, Serratula lycopifoliá), vagy pontusi-szubmediterrán ( Iris graminea, Iris variegata, Laser trilobum, Mercurialis ovata, Scutellaria altissima) jellegű növényeket. A későbbi csapadékos és meleg „Tölgy-kor"-ban (i.e. 5500-2500) a hegytetőket borító száraz erdők mezofíl jelleget ölthettek, s a száraz tölgyesek csak extrazonálisan maradhattak fenn a déli lejtőkön. Ekkor vándorolhatott be a szubmediterrán erdei növények jelentős része (Asperula taurina, Chaerophyllum aureum, Doronicum Orientale, Ruscus aculeatus, Ruscus hypoglossum, Tamus communis stb.). Közülük a Doronicum Orientale talán a jégkorszak előtti meleg harmadkor (tercier) maradványfaja (vö. Soó 1964), bár ezt bizonyítani aligha lehet. A hűvös és csapadékos „Bükk I.kor"-ban (i.e. 2500-800) a tetőerdők keveredhettek az egyre inkább tért hódító bükkösökkel. Melegkedvelő növényeik egy része ekkor a déli lejtőkön találhatott menedéket. Ebben az időszakban telepedhettek meg a hegytetőkön a bükkösök és gyertyános-tölgyesek mezofíl növényei (Adoxa moschatellina, Allium ursinum, Asarum europaeum, Corydalis cava, Dentaria bulbifera, Dentaria enneaphyllos, Gagea lutea, Galanthus nivalis, Galeobdolon luteum, Isopyrum thalictroides, Lathyrus vernus, Mercurialis perennis stb.). A Scilla vindobonensis elterjedése is feltehetően e korban történhetett, majd a hegytetőkön és a sziklás hegygerinceken izolálódva egy endemikus alfajuk - a ssp. borhidiana - jött létre (vö. KERESZTY 1987-1988a, 1987-1988b). A kissé melegebb, szárazabb és kontinentálisabb „Bükk II.-kor"-ban (i.e. 800-tól) a lapos hegytetőkről a bükk visszahúzódhatott az északi lejtőkre, miközben az előbbi korban déli hegyoldalakra szorult melegkedvelő fajok ismét felhatolhattak a tetőerdőkbe. Az elmúlt évezredek erdőinváziói során a tetőerdők tehát többször is átalakulhattak, de ma is őrzik az egyes flóra- és vegetációtörténeti korok emlékeit. A fennmaradt reliktumok száma kronológiai sorrendben egyre növekvő tendenciát mutat. A „Fenyő-nyír-kor" szubalpin növényeiből csak egy fajt, a „Mogyoró-kor" kontinentális elemeiből már többet őriztek meg. Elég sok szubmediterrán növény tanúskodik a „Tölgy-kor"-ról, míg a legtöbb bizonyítékot a „Bükk I.-kor" mezofíl, közép-európai elterjedésű növényei szolgáltatják. Az átmeneti klímájú hegytetőkön a déli és északi lejtők társulásai szinte egymásba csúsznak, létrehozva - a sziklaerdőket (Tilio argenteae-Fraxinetum orni) helyettesítő - tetőerdőket (Aconito anthorae-Fraxinetum orni). A déli oldalról a meleg, száraz mező- és mikroklí-
