Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
Purger Dragica: A Pécs-Nagyárpád melletti Natura
152 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 12 gyilok (Cynanchum vincetoxicum), a nagy ezerjóin (Dictamnus albus) és a közönséges borkóró (Thalictrum minus). A két típusba tartozó gyepek elhatárolása bizonytalan mert fajaik többsége közös, állományaik nagy része átmeneti. A két gyeptípus elválasztása ezért leginkább a termőhelyi- és dominanciaviszonyok alapján lehetséges. Az észak-nyugati kitettségben lévő állományok a hűvösebb mikroklíma következtében erdőssztyepp-, illetve erdei fajokban gazdagabbak, a szálkaperje uralkodó, de nagyobb monodomináns foltjai nem jellemzőek. A lösz változatos felszíni formakincse tette lehetővé, hogy a rajta kialakuló löszvegetáció azonos makroklimatikus viszonyok között is több típusra differenciálódjon (HORVÁTH 2002). A kitettségnek döntő hatása van a természetközeli gyepek kialakulására. A gyep nem egységes, az északias és délies kitettségü lejtőkön eltérő összetételű és struktúrájú állományai vannak, melyek a táji léptékű fajgazdagságot növelik. A vizsgált terület gyepjei igen gazdag flórát őriznek: az 1. táblázatban összesen 191 faj szerepel, de a tájban több mint 500 növényfaj található. A 4 m 2-es felvételekben átlagosan 30 faj (15-47), a 400 m 2-es kvadrátokban 80-93 faj fordult elő. A gyepet alkotó fajok között legnagyobb arányban (61%-a) lágyszárú-évelő (H) növények vannak. A fajok 17%-át egynyári növények (Th), míg 7%-át kétéves (TH) ciklusban élő fajok teszik ki. Az összes fajból 8% hagymás vagy gumós (G) alakjának köszönhetően vészeli át a hideg és száraz időszakot. A gyepek cserjésedésének jeleit a félcserjék (Ch) (3%), a cserjék és a fák (N+M+MM) (4%) jelenléte tükrözi. A Dél-Dunántúli gyepeken keleti irányból a kontinentális, délről pedig a szubmediterrán hatás érvényesül, ez a flóraelemek részesedésében mutatkozik meg. A vizsgált gyepek fajkészletét legnagyobb részben eurázsiai (30%) és európai (21%) fajok teszik ki. Fontos szerepet játszanak a kontinentális elterjedésű növények (25%), mint pl. a hegyi here ( Trifolium montanum) és a vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca). Ebből a flóraelem csoportból jelentősek a pontus-pannóniai elterjedésű fajok, mint a buglyos zanót (Chamaecytisus austriacus), a kései pitypang (Taraxacum serotinum), a közönséges kakukkfű (Thymus odoratissimus), a kardos peremizs (Inula ensifolia), a pongyola harangvirág (Campanula sibirica), a rekettyelevelü gyujtoványfű (Linaria genistifolia), az apácavirág (Nonea pulla) és a magyar cickafark (Achillea pannonica). A pannóniai, endemikus fajok jelenléte teszi különlegessé ezeket a gyepeket, mint pl. a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii) és a magyar szegfű (Dianthus giganteiformis subsp. pontederae). Déli hatást tükröz a szubmediterrán fajok jelentős (14%) részesedése, ezek közül legfontosabbak pl. az élesmosófü (Chrysopogon gryllus), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon) és a zöld dárdahere (Dorycnium herbaceum). A pontusi-szubmediterrán elterjedésű fajok közül említést érdemel a deres tarackbúza (Agropyron intermedium), a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), a pusztai kutyatej (Euphorbia seguierana), a mezei iringó (Eryngium campestre), az aranyfürt (Aster linosyris) és a hasznos tisztesfu (Stachys recta). Az Illír (nyugat balkáni) flóraelemek közül a szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata) jelenlétét kell kiemelni. A nagyárpádi legelőkön az utóbbi időben elszaporodott a gyertyaszerűen ágaskodó, serteszőröktől szúrós, pontusiszubmediterrán elterjedésű magas kígyószisz (Echium italicum) (Kevey Balázs és Alexay Zoltán szóbeli közlése). A vizsgált gyepek fajkészleteinek 44%-át szárazgyepekre általánosan jellemző növényfajok (generalisták), 35%-át pedig természetes zavarástűrő fajok
