Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
Purger Dragica: A Pécs-Nagyárpád melletti Natura
PURGER DRAGICA: A P ECS-NAGY ARP AD MELLETTI NATURA 2000-ES TERÜLET GYEPJEI \(fj Eredmények és megvitatásuk A Pécs-Nagyárpád melletti Natura 2000-es terület legnagyobb részét gyepek borítják. A katonai térképek tanúsága szerint ezen a helyen már 250 éve is léteztek gyepek, melyeket évszázadokon át legeltetéssel vagy égetéssel tartottak fenn. A nagy fajdiverzitással rendelkező gyepek jellegzetesen két-, illetve háromszintüek. A lejtők meredeksége, kitettsége és a gyepek különböző mértékű degradáltsága miatt több altípus ismerhető fel: szálkaperjés (Brachypodium pinnatum), sudár rozsnokos (Bromus erectus), barázdált csenkeszes (Festuca rupicolá) és élesmosófüves (Chrysopogon gryllus) (1. táblázat). A különböző pázsitfü-fajok dominanciája alapján elkülöníthető foltok valójában nem élesen elkülönülő egységek, de állományaik nagy része löszpuszta rétként és erdőssztyepp rétként azonosítható. Löszpusztarét (Kötött talajú sztyepprétek -H5a, Meszes alapkőzetü féltermészetes száraz gyepek és cserjésedett változataik -6210). A vizsgált területen leginkább a különböző kitettségü domblejtőkön, részben pedig a platókon maradtak fenn változó természetességü állományai. A terület löszpuszta-gyepjeinek természetközelibb maradványaiban a pusztai csenkesz (.Festuca rupicolá) uralkodik. Kisebb-nagyobb foltokban azonban az élesmosófű (Chrysopogon gryllus) is dominánssá válhat. A löszpusztagyep zavartabb állomány foltjaiban terem a keskeny levelű perje (Poa angustifolia), a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina), a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), a közönséges- és deres tarackbúza (Agropyron repens, A. intermedium), az árva rozsnok (Bromus inermis), a csomós ebír (Dactylis glomerata), de megjelennek az általánosan elterjedt száraz gyep-faj ok is, mint pl. a közönséges párlófü (Agrimonia eupatoria), a tejoltó galaj (Galium verum), valamint a pusztai és mezei zsálya (Salvia nemorosa, S. pratensis). A meredek, erősen legeltetett, taposott, déli kitettségü lejtőkön a növényzet felnyílik, az erózió megnövekszik és helyenként eléggé elszegényedett, jellegtelen száraz gyep állományok vannak. A nyíltabb löszpusztarét állományokra jellemző pl. a nyúlszapuka (Anthyllis vulneraria subsp. polyphylla), a pongyola harangvirág (Campanula sibirica), a karcsú fényperje (Koeleria eristata) és a csabaíre (Sanguisorba minor). A szárazabb löszpusztagyep állományokban jelen vannak a löszjelző növények is pl. a kései pitypang (Taraxacum serotinum). A félszáraz irtásréteket és az erdőssztyeppréteket (-H4), (Meszes alapkőzetü féltermészetes száraz gyepek és cserjésedett változataik - 6210) a szálkaperjés-rozsnokos állományok képviselik. A zárt, erősen strukturált, többszintű gyepet az uralkodó tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) mellett, a pusztai csenkesz, az éles mosófü és a sudár rozsnok (Bromus erectus) alkotják. Kisebb borítással vannak jelen, de változatossá teszik a gyepet a francia perje (Arrhenatherum elatius), a pelyhes zabfü (Avenula pubescens), a rezgőfü (Briza media), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), a tavaszi- és a deres sás (Carex caryophyllea, C.flacca). A kísérő fajok többsége az alacsony gyepszintben található, mint a hegyi here (Trifolium montanum), a magyar szegfű (Dianthus giganteiformis subsp. pontederae), a mezei zsálya (Salvia pratensis), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a koloncos legyezőfü (Filipendula vulgaris), az olasz harangvirág (Campanula bononiensis), az ebfojtó müge (Asperula cynanchica) és az apácavirág (Nonea pulla). Az állományok általában kétsziküekben gazdagok, erdőssztyepp jellegűek. Eredetükre az egykori erdőssztyepp tölgyes fennmaradt fajai is utalnak, mint pl. a sárgás sás (Carex michelii), a méreg-
