Dankó Imre: A magyarhertelendi női fazekasság (Dunántúli Dolgozatok 5. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 5. Pécs, 1965)

hály, Schweitzer József, Kis Bodor János, Kis Bodor József, öreg Bodor József, Bodor József, Bodor Márton, Bodor László, Öreg Bartos János, Barlos József, Bartos György, Kis Bartos János, Csike Farkas (Volfgang). Csike József, Panta György, Szinte János, Szinte József, Árki Jó­zsef, Kesztyűs Péter, Tarr László, Kis Tarr Já­nos, Butsi György, Tarr József, Kis Tarr József, ifjú Szinte János, Tarr Ignác, Szinte István, Va­sas Antal, Szinte András, Süle Gábor, Schweitzer István, Botis 'Ferenc, Fiass (?) László. Mártony Lajos, Borsody József, Storcz György, Bodor Ist­ván, Fülke Tamás Imre, Póhn György, Klitsdh János, Balog Mihály' 2 '. Az edény (készítést a lá­nyok édesanyjuktól, nagyobb iánytestvéreiktől már egész fiatalon megtanulták. Játéikaik is ma­guk vagy nővéreik készítette agyagbabákból, kis agyagedényekből kerültek ki. Ezek között égetet­tek ds fordultaik elő, de többségük csak szárított volt. A nők csupán előkészítették az agyagot, megformálták az edényt, szárították és ki is éget­ték, de az agyagbányászás és szállítás nagyabbá­ra a férfiak feladata volt. Az árusítást mindkét nem egyformán végezte. Amikor szekerekkel, nagyobb mennyiségű készítményt vittek vásá­rokra, piacokra vagy falvakra, akkor rendszerint férfiak mentek az áruval és árulták őket. Ellen­ben, ha csak 10—15 korsót vittek piacra, azt fü­leiken át összekötözve, vállon kötéllel átvetve, Inkább az asszonyok szállították és árulták. Az agyagot szekérszámra hordták Bodoláról és min­den fazekasház udvarán kisebb-nagyobb kupac­ban állt és várta felhasználását. Sokszor meg­történt az is, hogy háton kosárban, zsákban, ab­roszba kötötten a nők hordták haza az agyagot is. Ez természetesen inkább a szegényebb csalá­doknál és olyankor fordult elő, ha kifogyott az agyag. Ellentétben Thomaier Ignác vélekedésé­vel, többen azt is elmondták, hogy Hertelendem is bányásztak agyagot. Ez azonban gyengébb minőségű, durvább, szemcsésebb volt, mint a bodolai, s ezért csak szükségből és a legszegé­nyebbek használták. Ilyen agyaglelőhely volt az Alsó Rét feletti Szállások nevű határrészen és keleten a Bak-hegyen. A múlt század derekától kezdődően egészen a fazekasság megszűnéséig egyre inkább innen, a helyi lelőhelyekről szerezték az edénykészítés­hez szükséges anyagot. Ezzel is olcsóbbá, kifize­tőbbé akarták tenni munkájukat. Az agyag elő­készítését is egyszerűen végezték. A behordott agyagot fafurkckkal összetörték, .aztán a ház előtt álló egy—másfél méter mély gödörbe víz­zel összekeverték. Jó levesre készítették. Több­ször megkavarták és állni hagyták, hadd szik­kadjon. Amikor annyira megszikkadt, bogy már Conscriptio Regnicolaris Comitatus Baranya. Possessionis Magyar Hertel end. Anno 1828. Pécsi Ál­lami Levéltár. nem volt leve, elpárolgott belőle a víz, akkor kisebb-nagyobb darabokban kivették a gödör­ből és az eresz alatt szikkasztották tovább. Azonban nem engedték egészen megszáradni, hanem még nedves, alakítható állapotában munkába vették. Az így előkészített agyag sok esetben szemcsés maradt s több-kevesebb ho­mok-, mészszemet tartalmazott. Ezért aztán a készített edények minősége nem volt kifogásta­lan. Az edényeket egy ugyanazon időpontban is, mondjuk a múlt százaid derekán, többféle mó­don készítették. Csinálták úgynevezett spirál­technikával is, mely közismerten a fazekasság egyik legősibb technikája. Kétféle korongot használtak, az egyiknek kézikorong a neve és az volt a tulajdonsága, hogy hordozható volt, bárhol fel lehetett állítani. Sajnos, egyetlen példányt sem tudtunk belőle találni, csupán el­mondás utáni rekonstrukciós rajzát közöljük. (1. ábra.) A kézikorong rekonstrukciós rajzához fi­gyelembe vettük Knézy Judit adatát is a közeli hedrehelyi gölöncsérek »kézi korcngjá«-ról, va­lamint Ljudmüla Bras közlését, szlovén kézi ko­rongról. 26 Ismerték és használták azután a láb­hajtós korongot is. A múlt század derekától kez­dődően már ez volt többségben. Sajnos, ma már ebből sem lehet egyetlen darabot sem találni a faluban. A lányok, vagy a faluba került menyecskék nagyon gyorsan megtanulták a korangolást. Eb­ben is a család idősebb nőtagjai voltak a tanító­mesterek. A kézzel formált vagy korongon ké­szített edényeket aztán napon szárították, de arra nagyon vigyáztak, nehogy össze repedezze­nek. Ezért legtöbbször faárnyékcs helyen rak­ták le őket. A készítmények rövid szárítás után hamarosan égetésre kerültek. Többféle égetési formát ismertek és alkalmaztak. Az emlékezet még szól arról is, hogy az udvaron rakott nyílt tűzben régebben kiiégetett kis agyaglábakra ál­lítgatva, égették ki a készítményeket. Kétféle kemence volt használatos: a földbe mélyesztett veremkemence, ami szinte minden háznál volt, ahol fazekasságot folytattak és azután a fenn­álló, föld feletti, vályogból rakott, kívülről le­tapasztott, kéménnyel ellátott, szénaboglya-ala­kú kemence. Ilyen azonban nem minden háznál volt. Leginkább arra a fennálló kemencére em­lékeznek vissza, amelyik a Gyutaliék (az 1828. évi conscriptiioban: Jutái?) földjén állt. Ebben az égetőben nemcsak a Gyutali család égette ki ké­szítményeit, hanem a rokonság, a szomszédok is. 26 Knézy Judit: A hedrehelyi gölöncsérek. (A So­mogy megyei fazekasközpontok történetéből.) Somo­gyi Múzeum Füzetei 7. Kaposvár. 1966. 48. p. és Ljudmüla Bras: Loncarstvo na Slovenskem Slovens­ki. Etnografski Muzej. Ljubljana 1968. Razstava. A belső címlap hátoldalán: Loncarsko kolo na rocni pogom »kóló«. (Gric nad Doblicami, Bela Krajina, foto leta 1913.).

Next

/
Oldalképek
Tartalom