Dankó Imre: A magyarhertelendi női fazekasság (Dunántúli Dolgozatok 5. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 5. Pécs, 1965)

hály, Schweitzer József, Kis Bodor János, Kis Bodor József, öreg Bodor József, Bodor József, Bodor Márton, Bodor László, Öreg Bartos János, Barlos József, Bartos György, Kis Bartos János, Csike Farkas (Volfgang). Csike József, Panta György, Szinte János, Szinte József, Árki József, Kesztyűs Péter, Tarr László, Kis Tarr János, Butsi György, Tarr József, Kis Tarr József, ifjú Szinte János, Tarr Ignác, Szinte István, Vasas Antal, Szinte András, Süle Gábor, Schweitzer István, Botis 'Ferenc, Fiass (?) László. Mártony Lajos, Borsody József, Storcz György, Bodor István, Fülke Tamás Imre, Póhn György, Klitsdh János, Balog Mihály'

2

'. Az edény (készítést a lányok édesanyjuktól, nagyobb iánytestvéreiktől már egész fiatalon megtanulták. Játéikaik is maguk vagy nővéreik készítette agyagbabákból, kis agyagedényekből kerültek ki. Ezek között égetettek ds fordultaik elő, de többségük csak szárított volt. A nők csupán előkészítették az agyagot, megformálták az edényt, szárították és ki is égették, de az agyagbányászás és szállítás nagyabbára a férfiak feladata volt. Az árusítást mindkét nem egyformán végezte. Amikor szekerekkel, nagyobb mennyiségű készítményt vittek vásárokra, piacokra vagy falvakra, akkor rendszerint férfiak mentek az áruval és árulták őket. Ellenben, ha csak 10—15 korsót vittek piacra, azt füleiken át összekötözve, vállon kötéllel átvetve, Inkább az asszonyok szállították és árulták. Az agyagot szekérszámra hordták Bodoláról és minden fazekasház udvarán kisebb-nagyobb kupacban állt és várta felhasználását. Sokszor megtörtént az is, hogy háton kosárban, zsákban, abroszba kötötten a nők hordták haza az agyagot is. Ez természetesen inkább a szegényebb családoknál és olyankor fordult elő, ha kifogyott az agyag. Ellentétben Thomaier Ignác vélekedésével, többen azt is elmondták, hogy Hertelendem is bányásztak agyagot. Ez azonban gyengébb minőségű, durvább, szemcsésebb volt, mint a bodolai, s ezért csak szükségből és a legszegényebbek használták. Ilyen agyaglelőhely volt az Alsó Rét feletti Szállások nevű határrészen és keleten a Bak-hegyen. A múlt század derekától kezdődően egészen a fazekasság megszűnéséig egyre inkább innen, a helyi lelőhelyekről szerezték az edénykészítéshez szükséges anyagot. Ezzel is olcsóbbá, kifizetőbbé akarták tenni munkájukat. Az agyag előkészítését is egyszerűen végezték. A behordott agyagot fafurkckkal összetörték, .aztán a ház előtt álló egy—másfél méter mély gödörbe vízzel összekeverték. Jó levesre készítették. Többször megkavarták és állni hagyták, hadd szikkadjon. Amikor annyira megszikkadt, bogy már Conscriptio Regnicolaris Comitatus Baranya. Possessionis Magyar Hertel end. Anno 1828. Pécsi Állami Levéltár. nem volt leve, elpárolgott belőle a víz, akkor kisebb-nagyobb darabokban kivették a gödörből és az eresz alatt szikkasztották tovább. Azonban nem engedték egészen megszáradni, hanem még nedves, alakítható állapotában munkába vették. Az így előkészített agyag sok esetben szemcsés maradt s több-kevesebb homok-, mészszemet tartalmazott. Ezért aztán a készített edények minősége nem volt kifogástalan. Az edényeket egy ugyanazon időpontban is, mondjuk a múlt százaid derekán, többféle módon készítették. Csinálták úgynevezett spiráltechnikával is, mely közismerten a fazekasság egyik legősibb technikája. Kétféle korongot használtak, az egyiknek kézikorong a neve és az volt a tulajdonsága, hogy hordozható volt, bárhol fel lehetett állítani. Sajnos, egyetlen példányt sem tudtunk belőle találni, csupán elmondás utáni rekonstrukciós rajzát közöljük. (1. ábra.) A kézikorong rekonstrukciós rajzához figyelembe vettük Knézy Judit adatát is a közeli hedrehelyi gölöncsérek »kézi korcngjá«-ról, valamint Ljudmüla Bras közlését, szlovén kézi korongról.

26 Ismerték és használták azután a lábhajtós korongot is. A múlt század derekától kezdődően már ez volt többségben. Sajnos, ma már ebből sem lehet egyetlen darabot sem találni a faluban. A lányok, vagy a faluba került menyecskék nagyon gyorsan megtanulták a korangolást. Ebben is a család idősebb nőtagjai voltak a tanítómesterek. A kézzel formált vagy korongon készített edényeket aztán napon szárították, de arra nagyon vigyáztak, nehogy össze repedezzenek. Ezért legtöbbször faárnyékcs helyen rakták le őket. A készítmények rövid szárítás után hamarosan égetésre kerültek. Többféle égetési formát ismertek és alkalmaztak. Az emlékezet még szól arról is, hogy az udvaron rakott nyílt tűzben régebben kiiégetett kis agyaglábakra állítgatva, égették ki a készítményeket. Kétféle kemence volt használatos: a földbe mélyesztett veremkemence, ami szinte minden háznál volt, ahol fazekasságot folytattak és azután a fennálló, föld feletti, vályogból rakott, kívülről letapasztott, kéménnyel ellátott, szénaboglya-alakú kemence. Ilyen azonban nem minden háznál volt. Leginkább arra a fennálló kemencére emlékeznek vissza, amelyik a Gyutaliék (az 1828. évi conscriptiioban: Jutái?) földjén állt. Ebben az égetőben nemcsak a Gyutali család égette ki készítményeit, hanem a rokonság, a szomszédok is. 26 Knézy Judit: A hedrehelyi gölöncsérek. (A Somogy megyei fazekasközpontok történetéből.) Somogyi Múzeum Füzetei 7. Kaposvár. 1966. 48. p. és Ljudmüla Bras: Loncarstvo na Slovenskem Slovenski. Etnografski Muzej. Ljubljana 1968. Razstava. A belső címlap hátoldalán: Loncarsko kolo na rocni pogom »kóló«. (Gric nad Doblicami, Bela Krajina, foto leta 1913.).