Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

fokozottabban volt szüksége árvízmentes menedékre és a dombokalji teraszok és dombtetők évszázados szokásokon alapult használatára. Itt előre kell bocsátanunk, hogy valószínű a dombokalji falvak életének idejében az ártérből kimenekített jószág nem a teraszokon és a völgytorkokban ; (melyek földművelésre alkalmas területek voltak), hanem a teraszon emelt és elkerített utakon át rendben felhaladt a szőlők közt a dombtetőre s ott a száraz erdőkben, ligetekben és irtásokban várta meg a víz levonulását.2 Csak a XVIII. századtól kezdve veszik igénybe többször a teraszokat is, az ottani szántóföldek nyomásnak hagyott részét. A XVII. és XVIII. század fordulóján Decs, Pilis, Alsónyék földesura a bátaszéki apát ; Őcsény földesura a szekszárdi apát, rendezi e puszták használatát. Etét a decsiek kilenced és tizedért kapják, s hamarosan hozzácsatolják Decs határához telki földként, s „Külső Mezei Földeknek" nevezik. Őcsény, mely az ártér szigetén aránylag nagyobb földdel rendelkezett, Ebest hosszú ideig csak bérli, évi 30 forintért. Az őcsényiek egy ideig a Palánki pusztát is bérelték, később erről lemondtak. Decs falu melletti földjeit „Belső Mezei Földnek" nevezik, s ezen már a XVIII. század elején szabadon gazdálkodtak, vagyis mindenki azt vetett amit akart, nem voltak vetéskényszernek alávetve. Ezzel szemben a Külső mezei-földeket Alsó- és Felső telekre osztották. A kettő között az elválasztóvonal, a határ az ún. Nekeresdi út volt. A földek egyik fele mindig nyomásnak maradt, vagyis ugarnak s ezt a kétnyomásos gazdálkodást még akkor is fenntartották, mikor az ugarlegelőkre az árvízmentesítés előrehaladásával a XIX. század végén már szükség nem volt. Az ugart ekkor már négyszer szántották, úgy került bele az őszi vetés. Ezt a rendet az első világháború után is még néhány évig megtartották. A belső mezei földekért mindig csak egy dézsmát fizettek. őcsényben teleknek (Alsó- és Felsőtelek) csak a falu körül levő szántókat nevezték s ezeket művelték két nyomásban. Ebest is két nyomásban művelték 1713ban, ezért kérik az árenda csökkentését. Később ez is a telki állomány része lesz, de ez csak 1767 után következett be, mert még ebben az évben kelt Őcsény 9 pontos összeírásában azt olvassuk, hogy az őcsényiek „Ebes és Almás pusztákat alacsony bérletért használják."

23 Hogy ez a hozzácsatolás még jóval a jobbágyfelszabadítás előtt bekövetkezett, a dülőnévadás bizonyítja. (Magastelek). Ebes egy része uradalmi kézben maradt a jobbágyfelszabadítás után is. Mint említettük Alsónyék egész szántóterülete a teraszon volt, a falu éppen elfért az ártér egy magasabb göröndjén. A máig fennmaradt dűlőnevek mutatják a nyéki szántók múltját: az Alsó- és Felső láng lehetett Nyék eredeti szántóföldje. A két részt a „Láng vagy vadvízárok" választotta ketté. (Lásd Nekeresdi út). Ennek egy része volt csak régen szántó és telki állomány tartozéka, később a vízrendezésekkel, a malomgátak széttörésével nőtt a művelhető terület. Az Alsóés Felsőláng telki dűlőhöz így csatlakozott a Bakosi dűlő (mely füzes erdő volt), Orrtanya dűlői legelő, (régebben halászó víz), Országúti dűlő, Széktói legelő dűlő stb. Csak a XVII. század után kerültek a nyéki határhoz a Kesztölc, vagy Kesztölci szántóföldek (Kesztölc elpusztult község földje) és a Szeleti szántó földek. A decsi és őcsényi jobbágytelkek kimérése feltétlen még a XVIII. század 70-es éveiben megtörtént. Deesen egy szekció (egy fertály telek) állt: 5600 öl két részre, az alsó és felső telekre osztva a külső mezei földön és 2400 öl a Belső Mezőn. A telekföld részeket az említett helyeken házak sorrendjében osztották ki, így a földtulajdonosok a Külső és Belső Mezőn is szomszédok voltak. A sorrendszámot a házszám mellett a házra is ki kellett írni. 1790 évről egy tanácsülési jegyzőkönyvben a következőket olvassuk: „József császár halálával a régi magyar szabadság publikáltatott és az házakon volt numerusok azonnal letöröltettek az Földmérésben jelentő numerusokkal és a helység nevét jegyzőkkel együtt. A koronát a pesti Diétára lehozzák, de a németek meg sem nézhetik... "*

24 Tehát egy fertályos jobbágy, (ez volt a többség), csak 5 hold szántó felett rendelkezett. Ebből állandóan vetés alatt csak 3y

4 hold, vagyis 5200 öl volt. A vetőmagon kívül kb 3—4 mázsa átlagtermést várhatunk holdankint. így az 1 fertályos gazda optimálisan számolva jó esztendőben 9—12 mázsa gabona termést arathatott. Valószínűnek tartjuk, hogy a vetések legfeljebb csak 2/3 része volt búza, a többi árpa, zab, köles, hajdina s később kukorica, így egy fertályos gazda 6—8 mázsa búzára számíthatott egy évben. Ha esős, vízjárásos volt az esztendő, a víz az alacsonyabban fekvő gabonát tönkretette s gyakran a megmaradt részre is rá kellett bocsássák az állatokat míg megfelelő úsztatóidőt nem kaptak. Ez a búzatermés tehát nem fedezte a sárközi falvak kenyérszükségletét. 1851-ben Decs elkülönözési pere során meghívott komissió jelenti: „Sokan közülük a kenyeret más földein keresik a földnek szűk és vizes volta miatt."

25 A komissió itt bizonyára a decsiek nyomtatni-járására utalt, mely legfontosabb gabonaszerző vállalkozásuk volt már akkor is. Kitűnik ez Pilis 1822-ős kontraktusából is. Ebben olvassuk a jobbágyok és zsellérek árendájának meghatározásánál a következőket : „Ha valaki pedig nyomtatásával kenyerét keresi csak mint fél ekés tartoznak esztendőnként kiszolgáltatni" (a bért, vagyis két forintot esztendőnként).

26 Már a XVIII. században sem termett a lakosság önellátására elég gabona. Kenyerüket pénzért vásárolták: „esztendőnként vadászás 300 embert vesz igénybe. A kopókat házanként a szegény emberektül szedett pénzes kenyerekkel kelletik tartani."

27 Ezt a pénzt az állatokért, fuvarozásért, borért, halért, gyümölcsért kapták. A földművelés módjában, a határhasználatban feltételezésünk szerint a múlt század végéig lényeges változás nem történt. A legfontosabb földmívelő munkák most következő áttekintésénél kimondhatjuk azt, hogy az a tanulmányban érintett kisebb változtatások figyelembevételével az egész tárgyalt időszakra érvényesek. Szántás, vetés A szántás munkáját a XVII. és XIX. század fordulójáig nagyobb részt ökrökkel végezték, ettől a munkától kímélték a lovakat. A nehéz ekékbe rendszerint négy, ritkában két ökröt fogtak be és aki ekkora igaerővel