Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
nem rendelkezett, az más gazdával összefogva ment szántani vagy robotba. Az állatokat sem délben sem este nem etették, csak a szántókat keretező gyepen, illetőleg a falu körül elterülő páskomban legeltették. A XIX. század elején már lovakkal szántanak. Legtöbbször néggyel s az első pár ló egyikén ült a hajtó. A szántást „vájog" (téglalap) vagy egyik oldalán rövidebb (trapéz) faboronával, később kocsioldallal és hengerrel simították. Az ugarföldet előbb kétszer, a XIX. század második felében négyszer is megszántották vetés előtt. A vetőmagot „vetőlepüdőből" más néven „hamvasból" vagy „vetőabroszból" kézzel vetették el. A vetőlepedő vagy hamvas az ágyi lepedőnél rövidebb, erős kendervászon, melynek két szemben levő sarkát kötötték össze és akasztották nyakba, félvállra, úgy hogy szabadon maradt sarkait bal kezükre tekerték. A vetőabrosznál a két egymás melletti sarkot kötötték derekukra s másik két sarkát tartották bal kezükbe. Az ezzel való vetés nehézkesebb volt, mert ha több magot tett az abroszba, az lehúzódott s térdét verte. A zsákkal való vetés csak a XIX. század végén tűnik fel. Vetés után a magot tüskeboronával takarták be. 29a Aratás Mire a májusvégi, június eleji zöldár megérkezett, a gabona már kalászba szökött. Ha a víz hamar elvonult, vagy száraz esztendőben nem emelkedett magasra, jó termést várhattak. Gyakran azonban az árvíz olyan nagy volt, vagy olyan későn érkezett, hogy az aratást csónakkal kezdték meg. Az emlékezés szerint : „csónakból arattak". A vízből kiemelkedő kalászokat sarlózták le és a csónakba terített lepedőre dobálták. 2 * A sarlós aratás végleges kiszorulását éppen ezek az árvizek is késleltették. A kaszás aratás a 60-as, 70-es években terjedt el s eleinte csak a „kényelmesek" próbálkoztak vele, akiket ezért igen meg is szóltak. Az utolsó árvizes csónakról való sarlós aratás 1876-ban volt. Csalog József a XVII. században elpusztult Ete ásatásánál talált fogazott aratósarlókat. Hasonló sarlóra ma a Sárközben emlékanyagban sem találunk. Az öregek csak arra emlékeznek Deesen, hogy a régi aratósarló keskenyebb s nem annyira hajtott volt mint a maiak. Emlékeznek még egy nagyobb formájú eltérő típusú sarlóra is, amit egyszerűen „nagysarló"-nak neveztek, de a használatáról semmit nem tudnak. A sarlós aratás az asszonyok dolga volt. Két asszony sarlózott s köztük volt a vetéshez is használt lepüdő s azon a gyékénykötél. Erre rakták a markot. A mögöttük haladó férfi a lepüdőn kötötte be a kévét (kötözőbot nélkül). Amíg kötözött, az asszonyok egy másik lepüdőre rakták már a markot. Mikor az ember megkötötte a kévét, azt „tüvire" állította s a lepedőt egy gyékénykötéllel előrevitte s hozzálátott a már előkészített kéve bekötéséhez. Tehát állandóan két „lepüdő" volt használatban. E kévéket ezután „hármasba" rakta, tehát a földre fektetett két kévére egy harmadikat rakott. Két sor hármas közé került a „tizes," ezért a hármasokban fekvő kévék töve a leendő tizes sora felé állt. A hármasba való rakás arra szolgált, hogy a kévék kissé meglapuljanak és a „tízesben" jobban álljanak. „Tizes" a kereszt helyi neve, ma 13, 14 kévéből áll s valaha az emlékezet bizonysága szerint is csak tízből, így a dézsmálást igen megkönnyítette. Ma is tízesnek nevezik a 13, 14 kévéből álló keresztet, ez jellemző a régi Sárközre. A betelepülők már 18 kévés „körösztöt" raknak. A közeli Szekszárd parasztsága is 13-14 kévét rak keresztbe, de azt csomónak nevezi. A 13, vagy 14 kéve különbségét az adja, hogy az egyiknél alkalmaznak ún. tolvaj-kévét, a másiknál nem. A kepe elnevezést nem ismerik. A tízesek legtöbbször külön állnak s a gereblyézést, vagy kotrást szintén kévébe kötve a tízes mellé hármasba rakják. (Sohasem a tízes alá). 29 A sarló-kasza váltás a Sárközben egybeesett a nagymértékű meggazdagodással, a földművelés alá fogott árterek haszonvételével. Az így megszaporodott gabonavetés learatására az egykéző, kevés munkáskézzel rendelkező sárközi családok már nem vállalkozhattak, hanem kiadták részes-arateknak. 30 Sok nagygazda házából ezért teljesen hiányzott az aratókasza és a marokszedő sarló is. Tehát ha a múltszázadvégi és a századfordulót követő évtizedek aratását akarnánk leírni, úgy a Duna-Tisza közéből jött szegényparasztok, napszámosok aratását írnánk le. Voltak, akik az első világháború alatt arattak csak először kaszával. A részesaratók, akik rendszerint a „szállásiak", vagyis akik a lecsapolások után kiépülő szállásokon az állatokat teleltették, az aratást rendszerint párosan vállalták résziben, egy kaszás és egy marokszedő, férj és feleség. A férfi egykacsos „arató-gráblás" vagy „takaró-kampós" kaszával vágta a gabonát. Két rend egy, ,kötözőrend' '. A második rend végénél a férfi letette a kaszát s visszafelé haladva bekötötte a kötélbe rakott kévéket. A kaszát ilyenkor a marokszedő hozta utána. A zab és az árpa bekötetlen kévébe száradt s a zabföld egy részében csak a kötözés előtt levágott szálak kötelébe kötözték fel. A gazdák azonban megkövetelték, hogy a keresztek, illetve tízesek a részesaratóknál is 14 kévéből álljanak s előzőleg hármasokat is rakjanak. Nyomtatás Az aratás befejeztével sietve nyomtatták el a kevés gabonájukat, hogy kenyerüket biztonságba helyezve más vidékre mehessenek nyomtatni. Erre az időre rendszerint már el is fogyott a búzájuk. Gyakran a nyomtatás idejét sem tudták kivárni annyira szűkében voltak a magnak. Akár kenyérnek, akár pedig a baromfiak részére az asszonyok a mosószéken a „mosósuk"-kal verték ki a kalászokat, hogy kitartásuk legyen az újig. A XVIII. század közepén lerombolt sárvízi malmok helyett a falu mellett szélmalmot építettek és itt hamar meg is őrlethették „parasztra". Természetesen ez csak a múlt század 70-es, 80-as évekig terjedő időre vonatkozik, mert utána a rétek feltörésével már bőven volt feleslegük kenyérgabonában. Azelőtt senkinek sem termett elegendő gabonája és a részért való nyomtatás volt a sárköziek legfontosabb kenyérszerző munkája. Sok lovuk volt. Ez tette lehetővé, hogy távoli falvakba kocsizva nyomtatást vállalhassanak. A kipróbált, betanult és nagyszámú nyomtatólovakkal és
