Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
dúlás után szerte kóborló jószág ellen, hogy az a szénához ne férhessen, részint a régi farkasjárásos időben ezeket az árkokat farkasveremként is használhatták az állatokat télen támadó farkasok ellen. Ilyenkor gyenge ágakkal fedték be, melyek az akó körül ólálkodó farkas alatt beszakadtak s az ágak közé gabalyodó állattal a kutyák és az emberek könnyebben elbánhattak. Ezeket a veszélyes árkokat csakúgy mint a kutat a rétszabaduláskor szertejáró jószág elől gondosan el kellett kertelniök nehogy abba más jószágának baja essen. Kútba vagy árokba esett jószág kártérítéséről szóló feljegyzéseket bőven találunk a tanácsülési jegyzőkönyvekben, így pl. 1800-ban Héderi János egy szopós borja ifj. Bogár András kútjába esett, mely a kaszáló réten volt. A bíró 6 forintra becsülte ennek árát s ifj. Bogár András apjával együtt köteles volt megfizetni azt, mivel a kutat közösen használták. Ugyanebben az évben egy esztendős ökörborjú döglik az akókerítés mellett való kútba, melyet 8 forintra becsülnek, melyért szintén teljes kártérítést követeltek. Az állat tulajdonosának a kártérítéshez még akkor is joga volt, ha ő ugyan decsi lakos volt, de lova a rétszabadulás után a pilisi határban levő kútba esett belé. Ebben talán az egész középkoron át érvényes rend maradékát láthatjuk, mely az egy földesúr alá tartozó összes falunak biztosította a sárközi ártérbe való birtokrész közös használatát, ezért csak a dominiumhatároknak volt jelentősége. így 1773-ban a tekintetes úriszékhez alsónyéki Dávid Mihály a következő panaszt nyújtotta be : „Az elmúlt ősszel egy lovam Pilisi határban Pilisen lakozó őr, Dávid István kúttyába melyet a kaszáló Réttyében ásott, annak utána körül nem kerítvén, beléje fulladott. Mely keserves káromat atyai szívére vévén a T. Úrszék, nekem ezen emberrel visszafordíttatni méltóztassa... " m Egy 1806-ban benyújtott panaszból kiviláglik, hogy a kisebb kutakat lefedték s nem kerítették körül. A lefedést azonban csak ott lehetett alkalmazni, ahol a kút árvízmentes szinten volt. Hasonló kártérítési perek maradtak fenn a szénakerítés árkába döglött állatok ügyében is. 175 Hasonló veszélyes árkokkal körülvett szállásokból valóban kockázatos lett volna az állatokat a közeli vízre bocsájtani itatás végett. A körülkerítés gyakorlatilag megvédte a szénaállásba a nyár folyamán ültetett veteményt is, (A feljegyzések szerint a szálláskertekbe főként káposztát, lent, babot és paprikát termeltek, 176 ) egyben kifejezte a kerítésrakó igényét a határolt terület kizárólagos használatára is. 177 AZ ÁLLATOK LEGELTETÉSE, ŐRZÉSE ÉS GONDOZÁSA Említettük, hogy a múlt század végéig nem minden állatot hajtottak a falu közös nyájába, sok gazda maga pásztorolta, vagy külön pásztoroltatta állatait egész éven át. Sokan az elkülönözés után az uradalomtól béreltek maguknak külön legelőt és kaszáló-réteket, ahol szállásaikat is felállították. Ezeknek a magán-nyájaknak legeltetési rendjéről csak annyit mondhatunk, hogy tavasszal, a téli etetés befejezése után a szálláskörüli, kaszálásra kijelölt helyektől távolabb, kaszálásra alkalmatlanabb bozótos helyeken, erdőkben járatták állataikat. Ezt nem csak a kaszálórétek megkímélése miatt tették. A rétek bősége ellenére, különösen az ökröknek igen kevés széna jutott, s ha csak kicsivel is megnyúlt a tél, a téli takarmány előbb elfogyott, minthogy a mező kizöldelt volna. Ilyenkor az állatok a zsenge nádat, fák rügyeit, friss, apró leveleit, hamarább hajtó vízi növények hajtásait ették. A kaszálás után a jószág a szállás körül járt s oda esténként magától is bejött. Ősszel a közös nyájak „szétverése" után már minden család, (vagy néhány rokon család összállva) külön legeltetett egészen addig, míg a hó le nem esett és a jószág beszorult a szállásra és a szénára, vagyis „lekötöttek". (Ez azonban semmiesetre sem jelentette azt, hogy az állatokat valóban az akóban meg is kötötték volna. A szólás az egy helyhez való tartósabb kötöttséget fejezi ki.) A tél folyamán az akóba rekesztett jószágot csak úgy etették, hogy a közeli szénaboglyából egy nagyobb kendővel („abrosszal," „lepüdővel") vagy kötéllel egy-egy nyaláb szénát, vagy szárított zsenge nádat, a rétek fokozatos feltörésével kezdődően különféle szalmát, takarmányt hoztak és azt belökték az akó közepére a földre vagy az akóban álló kerekjászolba. Ilyen, legtöbbször ellipszis alakú, kifelé döntött és befont karókból készült kerekjászol csak az állandóbb, huzamosabb ideig használt teleltető helyeken volt, ott ahol a jószágnak csak kevés takarmányt gyűjtöttek össze és így csak rövidebb ideig állt, nem is készítettek ; esetleg mozgatható jászolt alkalmaztak. A megrágott, el nem fogyasztott „izéket" időnként kidobálták a jászolból, az akót ezzel almozták is valamennyire. A közös nyájakba a jószágot tavasszal „szakajtották". A nyájak mellé fogadott pásztorok rendszerint Szentgyörgy napjára „kiállottak" és a jószágot a „kezük alá számolták." A közösen áttelelt ökrök, tehenek, növendék-állatok, lovak most már mind külön nyájba kerültek. A múlt században következő nyájak jártak: ménes, (kintháló ménes) béklyós ménes, (a munkaállatok ménese) gulya, (meddő jószág és bikával járó tehenek borjaikkal) tinó és üsző gulya, (gyakran külön mind a kettő), hazajáró csorda, (fejős tehenek), disznó-nyáj és később a hazajáró csürhe. Egy egy nyáj őrzését egy számadóra (csikós-számadó, gulyás-számadó), és a számadó által fogadott bojtárok „kezére" és anyagi felelősségére bízták. A Sárközben, a szomszédos alföldi és dunántúli területekkel összehasonlítva, nem alakultak ki pásztor-nemzetségek, melyeknek tagjai generációkon keresztül, apáról fiúra öröklődőén mindnyájan pásztorok lettek volna. Különösen a dunántúli uradalmakban az volt a gyakorlat, hogy csak neves pásztorcsaládok gyermekeit vették fel szívesen az állatok mellé. A különféle pásztorok, egymástól szinte kasztszerűen elzárkózva szigorú rangsort tartottak maguk közt, s ezt szigorúan betartották táncban, mulatságban, kocsmázásban, de még verekedések esetében is. (Az Alföldön a csikós, a szomszédos tolnai részeken a juhász, Somogyban a kanász volt az előkelőbb, az első.) 178 A Sárközben, a szájhagyomány és a levéltári anyag egyaránt bizonyítja ; bárki lehetett számadó pásztor a falu parasztjai közül, s bárki lehetett bojtár, a legények közül. A számadóval szemben csak az volt a követelmény,
