Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

hogy legyen vagyona, legyenek állatai, hogy ha a kezére bízott nyáj ban hiánya támadna, azt a sajátjából pótolni tudja.

1711 Mivel a sárközi jogszokás gondosan szétválasztotta a férj és feleség vagyonát egészen halálig, a pásztorfogadások a pásztor-számadó feleségének jelenlétében történtek, hogy mindketten feleljenek vagyonukkal az esetleges kárért. Viszont a számadó gyakorlatilag nem mindig vett részt a nyáj őrzésében. Összeszedte a pásztorbért, főzetett bojtárjainak vagy másként gondoskodott ellátásukról, más bajos dolgaiban eljárt, esetleg lopott jószágot nyomozva utazott, szántott-vetett, vásározott s gyakran hónapokig sem nézett bojtárjai után, ha annyira megbízott bennük. A nyájak kiállásánál, összeverésénél, amikor az állatok még vadak, nem szoktak össze, nem nyugodtak meg, s az állatokat egyenként kellett átvenni — volt legtöbb gondja. Ilyenkor a házak sorrendjében a gazdák is segítettek négyen-öten a jószág egybetartásában, megőrzésében. Különösen a minden körülkertelés nélkül, szabadon éjszakázó gulyáknál volt ez szükséges. A kint háló ménes az egész közlegelőnek nyilvánított területen szabadon járhatott, rétszabadulás után mindenfelé a réteken s később a tarlón is. Csak a páskomba, a falu alá nem jöhetett, ott ahol a munkaállatok legeltek, nehogy a „méneses lovak" az itt legelő „béklyóslovakkal" összekeveredjenek, s azokat megvadítva magukkal ragadják. A ménesnek kint földből építettek nagy, négyszögletes akót. A decsiek akója a Sárvíz egy mellékágánál, a Horgas vize mellett volt, az öcsényieké a Kisduna partján, a Belső legelőn. Mindkettő úgy épült, hogy a föld akó negyedik oldalát a mély víz képezte. Az akó falát 3—3,5 méter magasan, belülről ásott árokból emelték, ily módon még növelték a földhányás viszonylagos magasságát. Az akó közepe kissé dombos volt, s a víz így a falak alatti árkokba folyt le. Az egyik oldal közepén volt a korláttal elzárható bejárat, vele szemben a csikósok kerek nádkunyhója, ajtajával az akó felé. Az árvíz megérkezésével a ménest is a többi állattal együtt felhajtották a dombok közé. Az őcsényi ménesnek itt már nem volt épített akója ; egy meredek oldalú szűkebb völgybe terelték éjszakára és a pásztorok a völgykijáratokat a ménes előtt és mögött elálltak. Az árvíz után a legelő felszáradásával tértek vissza az ártéri legelőkre, ahol Mindszentekig, Szentmihályig legeltették együtt a ménest. Ezután „szétverték" a lovakat és ki ki magáét legeltette, illetőleg hagyta, hogy lovai egy idősebb ló vezetésével szerte-kóboroljanak a rétekben. Ha az időjárás megengedte, a faluban maradt lovakat, akárcsak a hazajáró tehéncsordát, ezután naponként kiengedték egy pásztor keze alá legelni. Ez azonban már sok bajjal járt, az utcákon nyargaló lovak veszélyeztették a járó-kelő embereket és aprójószágot is. A gulya a ménessel egy időben állt ki, legfeljebb egy-két nap eltolódással és azután a gulya részére kijelölt legelőrészt járta. A gulya járását a közlegelőn elsősorban a többi marhacsorda, ill. nyáj korlátozta. A pásztoroknak el kellett kerülniök a gulyák találkozását vagy túlságosan közeljutását egymáshoz, mert ez az állatok áttörési kísérletével járt. A századfordulóig sem az őcsényi, sem a decsi gulyának nem volt semmiféle egybentartó, vagy az időjárás ellen védelmet nyújtó építménye. Hasonlóan tartotta az uradalom is maga gulyáját. Az állatok az itató kút körül csoportosulva éjszakáztak, ez volt a „gulya-állás". A gulyásbojtárok kerek nádkunyhója a gulyaállástól délre, délkeletre állott, bejáratával északra, a jószág felé. Ha észak, északnyugat felöl, a „rohadtsarok" felöl vihar támadt, a széllel menekülő megriadt állatokat könnyebb volt így megállítani és megnyugtatni. A bejárat ilyen tájolása természetesen nem szolgálta éppen a bojtárok kényelmét egyebekben. Ha esős időjárás vagy kisebb áradás miatt a legelő felázott, a gazdák segítettek a jószág megőrzésében, akárcsak a kiállásnál is. A vizes legelőn nem talált a jószág elegendő táplálékot, le sem nyugodhatott, ezért nyugtalanul és éhesen kóborgott és állandóan ki akart törni. Tinó- és külön üsző-gulya nem volt minden esztendőben, de hazajáró tehéncsorda, legalábbis a század közepétől kezdve mindig felállott, s a falu körül legelt. A múlt század közepéig volt külön ökör-csorda is, de az ökröket esténként nem hajtották haza, mint a teheneket, hanem a falu alatt levő nyáras erdőcskében hálatták őket ; a reggel ökrökkel dolgozni akaró gazda így könnyen megtalálta állatait a közelben, s este, munka után könnyen ki is csaphatta azokat ide. Az igáslovak és ökrök harangot is viseltek.

180 A múlt század második felében a Sárköz keleti felén levő ártéri erdőket az uradalomtól nemcsak sertés, de marhalegelőül is kibérelték. Erre feltételezésünk szerint a rétek lassanként való feltörése és a legelőterület fokozatos csökkenése miatt lett szükség. Ebbe az erdőt járó gulyába a Duna keleti partján levő falvakból is béreltek be meddőjószágot, valamint a sárközi nincstelenek, akik a század közepétől kezdve mint állatteleltető cselédek, részesmunkások, kisbérlők, napszámosok, úgynevezett „szállásiak", nem rendelkeztek legelőilletékkel, és ide hajtották marháikat. A szarvasmarha ártéri-erdei legeltetése nyáron át is csak szükségmegoldásnak nevezhető és igen kellemetlen volt a sok szúnyog és más rovar miatt, embernek és állatnak egyaránt. A jószág részére éjszakára a pásztorok pudvás, korhadt tuskókból lassú tüzet raktak, melynek sűrű, rovarűző füstjébe a marhák önként belefeküdtek, hogy a szúnyogok millióitól valamennyit nyugodhassanak. A pásztor szeme azonban már nem állhatta ezt a csípős füstöt, ezért a gulyások, akárcsak a mindig erdőt járó kanászok, a fák ágai közt magasan készítettek maguknak nyughelyet, mert a szúnyog alant jár és nem emelkedik magasra.

181 Vízáradás idején az erdőt járó marhák nem nyugatra, hanem kelet felé indultak, a Duna szélén mesterségesen emelt magaslatokon gyülekeztek össze és onnan indulva úsztak át a megáradt folyamon a keleti partra, ahol a homokhátakon várták meg a víz visszavonulását. A marhák erdei, nyári legeltetése feltételezésünk szerint az említett okok miatt csak újkeletű lehet és semmiképpen sem volt a század közepe előtt szokásos. A rovarokat azonban jól csak a régi nagyszarvú magyar marha bírta, a tarka már kevésbé. Az 1920-as években, mikor pirostarka marhákat akartak az erdők közt bérletben legeltetni, a jószág pár hét alatt annyira leromlott, (s jelentős része