Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

törhették. Csatlásokat a vendégoldal alátámasztására (kocsioldalakon keresztbefektetett fák) mintegy 60—70 éve alkalmaznak, de főként csak takarodáshoz, szénához kevésbé. A szénáskocsikat az oldalak első végére kötött láncba akasztott nyomórúd segítségével szorították le. A nyomórúd hátsó végét az ún. zsidóba kötött kampó segítségével húzták le. Az első világháború utáni időben lassanként elmaradt a nyomórúd használata s a szénát úgy kötötték le, hogy a szénarakomány elején hosszabb előkötelet hagytak s azt a rakományra felhajtották. Ebbe akasztották a csigát, melybe a hátsó oldalhoz kötött kötelet fűzték, s így húzták meg a másik oldal végéhez erősítve a kötelet.

168 A szénahordást áldomás követte, ami gyakran reggelig elhúzódó mulatság volt s előfordult, hogy innen indultak hajnalban a következő gazda részére dolgozni. Az uradalom a tóságokban (Cserenc, Bogra) részébe kiadott réteken kívül az erdőben levő kaszáló réteket is eladta „füvöntön." A füvöntön való szénaeladás már a XVIII. században is szokás volt. Ezeket pénzes réteknek is nevezik szemben a feles, vagy részes rétekkel, így vettek gyakran távolabbi községekből is szénát a Sárközben. Az elkülönözési per során a sárköziek ezeket, a tőlük füvöntön szénát vevő német gazdákat kérik fel arra, hogy a kaszálórétek csekély értéke mellett tanúságot tegyenek. (Hogy így az elkülönözés során azokból többet igényelhessenek). így a szálkai, mórágyi, várdombi gazdák bizonyítják, hogy Sárközben fekvő zálogos és feles rétjeiket sokszor a magas vízállás miatt egyáltalán megkaszálni nem is tudták. Más esztendőkben pedig vallják a decsi tanúk, az őcsényiek panaszának alátámasztására, a nagy szárazság miatt alig terem előszéna és sarjú pedig egyáltalában nem.

169 Ugyancsak az elkülönözési pernél bizonyítják, hogy a széna a bennelevő szagos és savanyú füvek miatt csekélyebb értékű a Sárközben mint másutt s pl. a katonalovak sem eszik meg. Természetesen ez is túlzás volt követeléseik érdekében. 1789-ben a török háború idején a decsi tanácsülési jegyzések közt olvassuk: „A török háborúság alkalmával II. József rendeletéből F. Consilium kiküldötte consiliárius Latinovics János sok vármegyében minden helységeket házról-házra, gazdáról-gazdára... megjáratván vala kinek csak két porcióra való szénája találtatott is minden személyválogatás nélkül felköttetvén Ujj Groditskára hordatták, akkor Decs maga adott száz ezer (100 000) széna porciókat, úgy hogy két vármegyéből sem került ki annyi, mivel akkor a szénának igen nagy szűke volt." A katonalovak eltartásáról a későbbi időkből is van adatunk. A decsi széna szinte a talaj centiméterenként változó adottságaitól függően igen változatos összetételű és minőségű volt. A tanácsülési feljegyzések szerint éppen ezért igen könnyű volt az egy helyen termett szénák azonosítása egy-egy marok alapján is. így nyomozták ki majdnem mindig biztos sikerrel a szénalopásokat.

170 SZÉNA-ÁLLÁS, SZÉNÁS KERT, AKOL ÉS SZÁLLÁS A rétekben felállított boglyákat a gyűjtés után gondosan körülkertelték, mert a szénavágás után a bírák megszemlélték a határt s ennek alapján kitűztek egy napot, mely után minden jószág szabadon járhatta az összes rétet. Ez volt a rétszabadítás. Aki ezt elmulasztotta s nem állított tüske, fonott próstya vagy rudakból készített kerítést szénája köré, úgy a szerteszét csatangoló jószág azt megdézsmálta, tönkretette s a tulajdonos semmiféle kártérítést nem követelhetett. A Sárközben mindig csak egyszer kaszáltak, csak elő vagy anyaszénát vágtak, tehát a rétek június közepére már felszabadultak. Sarjú vágására csak akkor került sor, ha az ár az anyaszénát tönkretette, s ilyenkor a rétszabadítást elhalasztották. Egy gazdának egymástól nagy távolságra, több helyütt lehetett kaszálója és így szénatermése. Ennek összehordása egy helyre a Sárköz vizekkel tagolt felszínén igen nehéz lett volna, s ezért a jószág téli takarmányát rendszerint a helyszínen ette meg. Ahhoz azonban, hogy az állatok a szénát megehessék, szükség volt az ivóvíz biztosítására is. Kovács Aladár századeleji leírásában említi, hogy ezt a Kis Duna melletti szállásoknál úgy oldották meg, hogy az állatokat egyszerűen a vízhez hajtották. Télen léket vágtak a jégen s azt gazzal, izékkel szórták körül, hogy a jószág lába meg ne csúszhasson.

171 Idősebb adatközlőink úgy tudták azonban, hogy ez ritka eset volt, s csak szelídebb marhákkal tehették meg. A szilaj régi fajta marha könnyen megszökhetett így az itatásnál. A kút ásása volt az általánosabb. A régi szálláskertekre való emlékezések is mind ez utóbbit erősítik meg. Két féle kútról van tudomásunk. Az egyik a szénaállás mellé ásott széles, menedékes, vagy lépcsős oldalú ún. kopolya kút, melyet fűzfával ültettek körül s korláttal védték meg az állatoktól, hogy azok bele ne essenek. A másik kisebb átmérőjű függőleges oldalú kút, melyet korábban fával vagy vesszővel, később pedig téglával béleltek ki. Ennek kosár szerű fonott kávát készítettek. A kutakból mert vizet olyan vályúba töltötték, amelyik kinyúlt az akóból. A kúttal és az állatok őrzésére épített akóval kiegészített szénaállás, vagy szénáskert huzamosabb teleltetés során szállássá lett, ha az állatokat gondozó embereknek ide kerek alaprajzú, csúcsos nádkunyhót is emeltek. Ha a kaszálórétnek nem volt árvízmentes magasabb pontja, ahol a szénát az állatokkal felétethették volna, a szénát mindenképpen el kellett szállítani: tehát voltak olyan kaszálók, melyeken nem volt szállás. Ezzel szemben, különösen a faluhoz közelebb, ősi szabadfoglalás jogán voltak olyan magasabb árvízmentes pontok, melyekre szállást építettek, de amely körül nem volt kaszáló. A borjáti Széli családnak a századforduló körül 10 ilyen kertje volt, az egyik a másiktól 2—3 km-re is esett. Területük átlag 600 öl volt. Borjáti Széli András öregapjának még összesen 16 hold kertje volt 42 darabban. A tél folyamán a jószág állandóan vándorolt a szállások közt. Rossz közlekedési viszonyok idején a faluhoz közelebb, jó-időjárásos időben a falutól távolabb levő szállásokon tanyáztak. (Ha szállásukon fejőstehenek is voltak, azokat a faluból mindennap kijáró leány vagy menyecske fejte meg.) Árvízveszély idején a kihajtóutakhoz közelebb eső szállásokra hajtottak. Magasabb vízállás idején megközelíthetetlen szénáskertekből csak csónakkal lehetett a szénát etetéshez